Titkos játszmák

5.

5.
Damien

"A szerelem rejtély nekem, de a vonzalom hihetetlenül egyszerű és pusztító."

Záróráig ücsörögtem elmélázva a bárban, próbáltam magamba verni a józan észt. Mégis mit gondoltam?

Pár órával korábban az erkélyen szívtam a cigarettát. Szemeimmel a környéket pásztáztam, még túl idegennek hatott a hely.
Pár hónapja költöztem ide a nem messzi Bristolból. Egy saroknyira a házamtól van egy Sky nevű bár, amire tökéletes rálátásom van az erkélyemről.
Még sosem voltam ott, bár a mai nap után lehet rám férne pár ital.

Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből azt a sötétkék szempárt, a dús ajkakat, amik folyton pimasz vigyorra húzódnak, hosszú vörös haját.. ma csak százszor képzeltem el, ahogy belemarkolok miközbe magamra húzom őt. Ahogy felcsúszott a combján a fekete bőrszoknyája, én esküszöm legszívesebben..

Jézus, elég! Egy kibaszott diákodra izgulsz fel, Damien!

Össze kell szednem magam, különben nagyon keserves lesz ez az év, és a végén még igaza lesz - ő fogja megkeseríteni az én életemet és nem fordítva.

A bár felé fordítottam a fejem, és nem tudtam eldönteni, hogy most annyira kanos vagyok, hogy képzelődök már, vagy tényleg azt a vörös hajat láttam sietősen belibbenni a nagy fekete kapun.

Ösztönösen a kabátomért nyúlok, majd megtorpanok és megrázom a fejem. Most mondtam, hogy el kell kerülnöm.

Az állásommal játszok, egy napja ismerem szent ég, mégis úgy pörögnek rajta a gondolataim, mint egy tinédzsernek.
Tétován lépek jobbról - balra, mint valami elmezavaros, pedig ez a határozatlanság egyáltalán nem jellemző rám.
Mindig összeszedett, koncentrált, pontos és alapos vagyok, mind a munkámban, mind a magánéletemben.

Nagyon kevés dolog van, ami összezavar, az egyik például Beatrix Lawson.

Mire az eszmefuttatásom végére érek, már a nagy fekete kapunál állok. Végül is milyen tanár lennék, ha nem néznék utána, hogy mit csinál az egyik diákom ilyen kétes hírű helyen, nem igaz?

Belépek a kapun, a szemem csak egy valakit keres és hamar meg is találja - a pult mögött egy srác társaságában.
Úgy tűnik, elég közeli viszonyt ápolnak. A srác szorosan karolja át a derekát, Trixi pedig kedvesen mosolyog rá. Leülök a pulthoz, de annyira egymásba vannak gabalyodva, hogy fel sem tűnik nekik.
Valami keserű érzés marja a torkomat, miközben a lány összeborzolja a srác haját, majd édesen felkuncog.
Bár nem szokásom hallgatózni, - mert hát ez feletébb szánalmas és illetlen dolog - megüti a fülemet a párbeszéd, miszerint munka után a srácnak mi mindenre lesz ideje Trixi lakásában.
A maró érzés még feljebb csúszik, hangosan megköszörülöm a torkom, hogy véget vessek a bájcsevelynek.
Tudom, elég kultúrálatlan lépés.

A lány pár másodperc alatt dühösen megperdül, egy pillanatra lehull az álcája és őszinte meglepettséget vélek felfedezni, ám ez nem tart sokáig, arcvonásai rendeződnek, pimasz mosolyra húzódik bordóra festett ajka, a nadrágomban pedig megmoccan valami, aminek rohadtul nem kéne. Ő egy tanítványod, az Isten áldjon meg!

- Mit adhatok, Tanár úr? - mondjuk magadat, annak örülnék.

- Whiskey-t jég nélkül, légyszíves - próbálom a legközömbösebb hangszínemet megütni. A lány mond valamit, de esküszöm nem hallom, mert még mindig a bordó ajkaival vagyok elfoglalva, úgy vonz magához, mint a mágnes.

Elfordul, hogy elkészítse az italt, mire az előbbi srác mellé lép, végigsimít a gerince mentén, majd a fülébe súg valamit. Túl közel van. Trixi bólint, mire a srác megpaskolja a fenekét.

Hogy törne le a kezed, te kis fasz!

- Vegyük úgy, hogy meghívtam - rámkacsint, én pedig probálom az érdeklődés legkevesebb jelét mutatni, mégis kicsúszik a számon a meggondolatlan kérdés.

- Ő a fiúd? - te balfasz. A lány szemöldöke magasra ugrik, majd kertelés nélkül válaszol.

- Nem, de lehetne. Illünk egymáshoz, nem gondolja Tanár úr? - nem, kurvára nem gondolom, és miert izgat fel, ha Tanár úrnak szólít?

Ezután közlöm vele, hogy nem tisztem eldönteni, és a tény miatt, hogy rohadtul beindulok arra, ahogy szólít, megkérem, hogy ha civilben vagyunk, szólítson Damiennek.

- Na, felőlem oké, ahogy akarod. Bár engem a Tanár úr jobban izgatott - hát engem is, basszameg.

Túl közel hajol hozzám, hiába van köztünk a pult, három centi választ el az ajkától. Direkt provokál. Az összes erőmre szükségem van, hogy hátrébb húzódjak tőle. Látom az arcán, hogy tudja.
Annyira magabiztos és provokatív, kétsége sincs affelől, hogy összezavar.
Látom rajta, neki ez csak egy játszma, jót derül rajtam, közben pedig számításba sem vesz.
Ez feldühít.
Ritka, ha bárki megmozgat bennem valamit, persze jelen esetben csak testiségről beszélünk. Szóval tennem kell róla, hogy még véletlenül se ismerjem meg jobban, nem szabad az álarc mögé látnom, mert ha tetszene, amit látnék, akkor ezt a játszmát elveszteném.

Abból pedig csak probléma származna.

A munkájára terelem a szót, hogy ne legyen kínos, persze egyből visszavág, kikerüli a kérdést.
Látja, hogy úgy nézek rá, ahogy nem lenne illendő. Eddig azt hittem jól palástolom az érzelmeim, de átlát rajtam, mint a szitán. Talán mert ő maga is az álcázás mestere.

El kell magamtól löknöm, így olyat mondok, amely cseppetsem fedi a valósagot.

Közlöm, hogy nem tekintek rá másként, gyerekesnek találom és hogy egy percig se érezze magát különlegesnek.

Meglep, hogy az arcán semmilyen érzelmet sem látok, nem háborodik fel, nem ideges, nem vág vissza. Talán bekapcsolt a védekező mechanizmusa, lerázza magáról a szavaimat.

- Akkor rendben van, Tanár úr, ne is lásson belém többet - közli kimérten, majd egy kacsintás kíséretében magamra hagy.

Én akartam őt ellökni magamtòl, mégis ő tette meg velem. Visszahúzódott a páncélja mögé, már nem vesz rólam tudomást. Kíváncsi vagyok, mi vitte rá arra, hogy ezen a helyen dolgozzon.

Látom, hogy néznek rá.
Szinte már csak a kérdés hiányzik: mennyi egy óra?
Tény, hogy provokatív, kihívó és gátlástalan, de tisztában vagyok vele, hogy ez csak szerep, amit magára öltött.
Vagy ha nem, akkor nagyon rossz emberismerő vagyok.
Hogy élhet 18 évesen egyedül?
Mi történt?
Annyi megválaszolatlan kérdés cikázik a fejemben, amire csak ő adhatna választ, de mint mondtam nem szabad megismernem, ki kell zárnom őt az életemből, amennyire csak lehet.

Visszajött a pasija, elindulnak.
Az ajtóból még rámkacsint, nem tudom mi járhat a fejében, de az enyémben az, hogy vajon mit fognak csinálni egész éjszaka.

A jól ismert érzés újra a torkomat marja, inkább kérek egy pohár vizet és a meccsre koncentrálok.

○●○●

A reggelem nem indult felhőtlenül, alig bírtam kinyitni a szemem. Még csak a második nap, nekem meg nulla motivációm.
Szép kis tanár vagyok.

A 12/b - be kezdek matekkal.
Isten adja, hogy ne akasszanak ki. Azaz idióta Matthew gyerek az agyamra megy, folyton be kell szólnia valamit. Az én óráimon mindig csend és fegyelem van. Ez az osztály lesz a végzetem.

Pontban becsengőkor csapom be magam után az ajtót, mire az osztály elnémul.

- Jelentést kérek! - parancsolom. Egy szőke rövidhajú lány lép elő megszeppenve, fogalmam sincs mi lehet a neve, lehetséges, hogy eddig észre sem vettem?!

- Tanár úrnak tisztelettel jelentem, az osztály létszama 22, hiányzó.. - gyorsan körbefutattaja a szemét, majd visszafordul - Beatrix Lawson.

Miért nem lep meg?