Titkos játszmák

13

13

" ... engedem, hadd menjen,
szaladjon kifelé belőlem, gondoltam egyetlen,
nem vagy itt jó helyen, nem vagy való nekem."

Elnyomtam a cigit a korláton, még mindig meredten bámultam a fekete BMW után, pedig már nyoma sem volt.
Nem hazudtam, nem azért mondtam azt, amit, hogy kevésbé bántsam meg Damient, tényleg nagyon rég éreztem magam ennyire jól, mint vele.

Szemében azt a mérhetetlen csalódást látni talán még nehezebb volt, mint elnyomni magamban a saját keserűségemet. Most megint annyira üres minden, mint azelőtt, csak bízni tudok abban, hogy ez volt a helyes döntés. Mégis mi más lehetne?

Nem tehetem kockára sem a férfi karrierjét, sem azt, hogy esetleg Alexandert emiatt elveszik tőlem. Igéretet tettem Mr. Thompsonnak, hogy mindent megteszek azért, hogy az öcsém normális legyen.
Nos nyílván mínusz pont, hogy a tanárunkkal töltöttem az éjszakát - atyaég, de még milyet - szóval ez nem fordulhat elő többször, ha nem akarom, hogy az irányítás kicsússzon a kezeim közül.

Elég lesz neki megbírkózni azzal, hogy majd összesúgnak a háta mögött, hogy majd drogosnak hívják, vagy azzal cukkolják, hogy bebuzult-e a javítóban. Tudom, hogy ez lesz, ismerem a korosztályát és ezek a gyerekek tudnak a leggonoszabbak lenni a világon. Nem kell még az is, hogy a nővérét kurvának állítsák be, aki elcsábított egy fiatal tanárt.

Kapkodva átöltözöm, felkapom a táskám, szokás szerint lóhalálában futok a metróra. Megfordult a fejemben, hogy be se megyek, de az olyan, mintha menekülnék Damien elől, tudom, hogy úgy fogná fel, ha mégsem mennék. Ezt pedig nem érdemli, hiszen nekem is többet jelent, mint szabadna.

Bő húsz perc alatt már a 202-es terem előtt toporgok. Be kell nyitnom, nincs mese - szajkózom magamban, kezem mégis megremeg. Megdörzsölöm az arcom, felveszem közömbös álarcot, kifújom a levegőt, lenyomom a kilincset.

Akkor show-time.

Erőteljes lökéssel kivágom az ajtót, az osztály felém kapja a fejét, bár meglepődöttséget nem látok, pimaszul elvigyorodok.
Damien kimérten felém fordul, ha nem ismerném, azt hinném teljesen érdektelen és rideg, de a szemei elárulják, ahogy belenézek.

- Nos, Ms. Lawson, meg kéne lepődnöm? - hangszíne gúnyos, és bár tudom, hogy színjáték az egész, mégis lelkemig hatol az egész lényéből áradó közönyösség.

- Nem hiszem, Tanár úr - mire kimondom, megbánom. Most azt hiszi, úgy ingerlem, hogy az előbb utasítottam vissza. Gondolkozz már! - Elaludtam, elnézést - teszem hozzá hamar.

- Hát persze - sóhajt fel lemondóan - Na, üljön le.

Elindulok az asztalom felé, Matthewra pillantok, aki megköszörüli a torkát, jelezve, hogy nincs padtársa, üljek már mellé. Így ahelyett, hogy jobbra fordulnék, veszek egy bal kanyart és levágódok a fiú mellé.

- Chris? - súgom.

- Göthes. Egész este irogattam, azt mondtad, nem dolgozol. Hol jártál? - súgja vissza.

Elő kell állnom egy hihető magyarázattal és egyszerűen gyűlölök hazudni, főleg Mattnek, de mégsem mondhatom el, hogy végigszexeltem azzal, aki épp az órádat tartja. Kétsegbeesetten pillantok Damienre, aki talán megérti mit akarok - mondjuk időt nyerni, mert bár nem kerülhetem el ezt a beszélgetést, de még nem állok készen rá.

- Mr. Coleman isten az atyám, kivágom a nyelvét, ha nem kussol el - szólal meg a férfi kissé erélyesebben, mint szükséges - Ms. Lawson maga meg ne szórakoztassa, tartogassa szünetre a bájcsevelyt, ha szabad kérnem.