Titkos játszmák

50

50

"Akartalak... mindennél jobban, mindenkinél jobban. Megtalálni, felfedezni, szeretni. Veled lenni, megélni az életet. Akartam. Akartalak. Aztán mást is akartam. Felejteni. Nem szeretni. Elveszíteni az úton, nem gondolni rád. Soha, soha, soha. Soha nem tudni rólad. De nem lehetett. Nem lehet. Felejteni, nem szeretni, elveszíteni. Csak egyet lehet. Megtalálni. Újra és újra és újra."

Úton Darthmouth felé minduntalan kifogásokat keresek, amit Jaiden-nek mondhatnék, arra vonatkozóan mégis mi az istenért ignoráltam a tegnapi összes üzenetét. Még a telefont sem vettem fel. Biztos tiszta ideges és nem tudja mire vélni a helyzetet, de szerencsére odáig nem ment el, hogy személyesen vonjon kérdőre.

Alig bírtam aludni, egész éjjel forgolódtam és folyamatosan kattogtam, tehát úgy nézek ki, mint egy előhalott. Ma is lesz Damien-nel előadásom, már most görcsben van a gyomrom. Szerencsére csak összehasonlító irodalom, amin Jaiden nem lesz jelen.

Leparkolok a kocsimmal az egyetemnél és a törzshelyünkre indulok. Jaiden, ahogy meglát azonnal elszakad a többiektől és felémkocog.

- Mi történt veled? - karol át, gyors puszit nyomva a számra - Egész nap hivogattalak.

- Igen, tudom, sajnálom - igyekszem nagyon hihető lenni, ezért a bűnbánó hanglejtésemet veszem elő - de nagyon görcsöltem és elnyomott a fájdalomcsillapító. - szerencsére nem boncolgatja tovább a témát, de rosszul érzem magam amiatt, hogy hazudok neki. Eddig eszembe sem jutott.

- Már jobban vagy? - kulcsolja össze a kezünket - Mert ha van kedved délután lóghatnánk együtt a srácokkal.

- Igen, persze, az remek lenne - semmi kedvem, baszki. Úgysem tudnék koncentrálni, pedig eddig mindig nagyon jól szórakoztam velük.

Ahogy áthaladunk parkon, Jaiden folyamatosan csacsog, nem is figyelek rá szinte, csak tőszavakban válaszolok, mert a tekintetem megállapodik egyik padon cigarettázó alakon, aki balszerencsémre túlságosan is közel van ahhoz a fához, aminek árnyékában gyülekezünk általában. Damien lassan emeli fel a fejét, ahogy meghallja a nevemet, amit a többiek ordítanak, mikor meglátnak. Alapvetően jól esne, hogy ennyire örülnek nekem, de most legszívesebben magamra rántanék egy láthatatlanná tévő köpenyt, mint Harry Potter. A férfi szája apró mosolyra húzódik, miközben tartja velem a szemkontaktust. Nem bírom állni, inkább Ava felé fordulok, aki felhúzott szemöldökkel kémlel, szavak nélkül is értjük egymást, így csak alig észrevehetően megrázom a fejem.

A csapatunk hangos, mindig is az volt a fiúknak hála, eddig nem is zavart, hogy tőlünk zeng a park, de most azt kívánom, bár emberi hangerőn tudnának beszélgetni. A pillantásom folyton visszasiklik Damien-re, aki bár úgy tesz, mintha a jegyzeteibe mélyedne, tudom, hogy nagyon is figyel. Istenem, csak ne kerüljön szóba semmi kínos.

- Jobban vagy már, kiscsillag? - szólít meg Tony - Jaiden panaszkodott, hogy egy teljes napig leszartad. - na erről beszéltem az előbb, nem hiszem el - Mondjunk nem csodálom, amilyen idegesítő.

- Ember, én nem panaszkodtam, hanem aggódtam! - löki vállba vigyorogva a fiú. - Ezt mondjuk te nem értheted, mert egy normális nő nem állna szóba veled.

- Nem hozzád beszéltem, csíra - forgatja a szemeit Tony, Zackie csak irdatlan röhögésre képes eközben - Szóval, hogy vagy? - fordul vissza hozzám.

- Jól vagyok már, köszönöm - jelentem ki - Csak egy napig tartott a rosszullétem, kihevertem. - tekintetem újra a padhoz siklik, Damien vigyorogva szív bele a cigarettájába. Hihetetlen, még képes kinevetni.