Titkos játszmák

7.

7

"Elkezdtünk felnőni. Hagyjuk, hogy bizonyos emberek megbűnhődjenek a döntéseik miatt, másoknak viszont hagyjuk, hogy jóvátegyék a hibáikat."

Egy hét telt el az omniózus eset óta, de még mindig próbálom magam összeszedni. Meg kell acéloznom a szívem, ha nem akarok bekattani. Csalódtam magamban, mert azt gondoltam, hogy ennél sokkal erősebb vagyok.
Azt hittem jó buli lesz, hisz eddig sem éreztem senki iránt semmit és tudtam, hogy az aktuális pasi sem vesz engem egy percig sem komolyan. Ez nekem megfelelt.
Ez számomra mindig csak egy játék volt, amiben igyekeztem sosem sérülni, egy adrenalin-löket, ami feltöltött és picit helyre rázta az önbizalmam.
Jó, jó, tudom, hogy nem másoktól kell függenie az önértékelésemnek, de hát kit nem tölt fel az, ha látja hogy egy pasi úgy néz rá.

De Damien más.

Sajnos nem vettem észre időben azt, ahogy a testem reagál rá, magam előtt is tagadtam, hogy a vonzódás kölcsönös. Nem az a fajta, amit Patrick iránt érzek, csak mert jó vele a szex, vagy mert ismer már jól, és tudja mire vágyom.

Ez az a fajta vonzódás, ami fizikailag fáj, hogy nem kaphatom meg.

Amikor arra gondolok, hogy a nyelvével végigsimit az alsó ajkamon, össze kell szorítanom a combom, mert azonnal elönt ott lent a forróság.
Ez pedig rohadtul nagy baj, nem mellesleg kibaszott illegális.

Szóval Mr. Segg, azóta semmibe vesz. Konkrétan levegőnek néz, mintha megszűntem volna létezni. Legalábbis nagyon igyekszik.
Jó taktika lenne, ha ő lenne a nagyobb seggfej. Sajnos - vagy nem sajnos - az én vagyok.
Tehát napjaink úgy telnek, hogy próbál ignorálni, de mégsem bírja ki, hogy oda ne szúrjon nekem egy-egy cinikus megjegyzést, ha épp alkalma adatik rá. Én pedig nem szólok vissza. Egyszerűen elengedem a fülem mellett, és meg sem mukkanok. Vagy csak egy szánakozó pillanatást vetek rá. Látom, hogy ez sokkal jobban dühíti, mintha beleállnék a vitába.

A legnagyobb fegyver mások ellen, nem az utálat vagy a harag, hanem a közöny.

Kevés ember viseli jól.

- Beatrix! - hadonászik előttem Matthew az aulában ücsörögve; feltételezem már egy ideje, mert teljesen belemerültem a gondolataimba.

- Jézus, ne hívj így! Erről anyám jut eszembe, amikor éppen megint mélyen csalódott bennem, mert szerinte valamit nagyon elkúrtam, többek között például levegőt vettem, akkor szólított a teljes nevemen.

Matthew hirtelen nem tudja, hogy nevessen-e vagy sírjon, szóval inkább csak a homlokát ráncolja, de azért megenged magának egy hamiskás mosolyt.

- Hol jársz mostanság? - jajj, bele se kezdjél, baszki.

- Hát általában a lakásom, az iskola és a bár között ingázom, de megesik, hogy néha megengedem magamnak azt a luxust, hogy betévedjek pár élelmiszerboltba is. - reménykedem, hogy veszi a lapot, hogy nem akarok róla beszélni.

- Istenem, tudnál egyszer valamit komolyan venni? Mi bajod van? Olyan vagy, mint egy kibaszott antiszociális krumpli. - hát nem vette a lapot. - És ne gyere nekem azzal, hogy sokat melózol, fáradt vagy, leszarod és a többi szarság.

Halkan felsóhajtottam. Természetesen Damien iránt érzett vonzódásom is egy elég égető probléma, de ezt még tudom kezelni.

Azt viszont már kevésbé, hogy az öcsémet egy hét múlva kiengedik a javítóból és a fejébe vette, hogy ő márpedig velem akar élni. Hadd idézzem:  "Előbb hagynám, hogy a néger csávó az ötös cellából belém illessze a  harminc centijét, minthogy én muterral egy légtérben éljek."
Most erre mit tud mondani az ember fia, ha az öccséről van szó? Akkor hadd illessze?

- Öcsémet kiengedik jövő héten. - sóhajtottam megadóan.

- Na hát ez szuper, miért vagy elkenődve?

- Mert velem akar élni.

- Oh.

Ja, kurva gáz helyzet, szerintem is.
Hogyan tudnék vigyázni, egy 16 éves kamaszra, ha néha még magamra sem tudok? Összeegyeztetni az amúgy is zűrös életemet egy tinédzserrel, aki nem mellesleg drog és alkoholproblémakkal küszködik és dacol a világgal, egyszerűen lehetetlen. Hogyan tudnék nyugodtan éjszakánként dolgozni, hogy közbe ne azon kattogjak, talán éppen akkor csúszik vissza a lejtőn? Minden reggel azon aggódni, tényleg bemegy-e az iskolába vagy inkább betép a parkban egy szép tavaszi délelőttön.
Elterveztem, hogy egy év múlva itt hagyok mindent a picsába és új életet kezdek valahol messze a múlt sötét árnyaitól, amik máig minden egyes napomat megkeserítik.
De egy gyerekkel - mert még csak egy gyerek! - már felelősség is jár. Én pedig még magamért sem tudok felelősseget vállalni.

Szeretem az öcsémet. Sokat hibázott, de ő is csak egy áldozata ennek az elkorcsult szaros világnak, mert annyira érzékeny a lelke, hogy folyamatosan kell valamibe kapaszkodnia, ami vígaszt nyújt számára.
Mert az apjánk meghalt, akire felnézett.
Az anyjánk csak a lelkébe tiport, szavakkal bántotta, amikor igazán szeretetre és segítségre lett volna szüksége.
És én?
Én menekültem, mert megtehettem. Magára hagytam egyedül egy olyan közegben, ahonnan nem látott kiutat. Ő nem tehette meg, hogy elmenekül, én pedig nem nyújtottam neki segítő kezet, mert a lelkem darabjait próbáltam összerakni, és olyannyira erős falat emelni köré, hogy képtelenség legyen újra összetörni.
Önző voltam, így hát ezen a ponton már tudtam, hogy most nem hagyhatom cserben.

Összeszedjük együtt az ő lelkének darabjait is.

- Mit fogsz csinálni? - simogatta meg a fejem búbját.

- Mit tehetnék?! Egyszer már magára hagytam, és nézd mi lett a vége. Többet nem fogom. Valahogy megoldom, majd többet dolgozok. Beszélek az igazgatóval, hogy hadd járhasson ide, hogy szemmel tarthassam és te is, ha épp nem vagyok itt. Még úgy is időben van, most kezdődött a tanév. - hadartam.

- Segítek bármiben, és a családom is, ugye tudod? Az első pár hónapban szívesen felügyelek rá, ameddig te dolgozol, nehogy visszaessen. Bármikor szólhatsz - ölelt magához és kávét nyomott a kezembe.

Szívből rámosolyogtam, mert tudtam őszintén így is gondolja. Természetesen szó se lehet róla, hogy őt vagy akár a családját terheljem ezzel, de jól esik a támogatása.

Mosolyom lefagyott, amikor a jégkék szempár az enyémbe fúródott. A falnak támasztotta magát háttal, karjait összefonta a mellkasa előtt, sötétkék ingje alatt kiduzzadtak az izmai. Kérdő tekintete nem eresztett, én pedig szorgosan próbáltam legyilkolni a pillangókat a hasamban.

Mr. Willcox maga provokál engem?