Sárkányok

Közös küldetés(2/4)

Alig telt el egy óra, ők már úton voltak a küldetés helye felé. Tatara a szokásosnál és csendesebb és feszültebb volt. Egész úton nem is szólt a lányhoz.

Az útjuk egy távolabbi faluba vezetett, ami lovas kocsival egy órát jelentett. A hely neve: Ledois. Dikki-től északra helyezkedik el, és igen apró, csak emberek lakják. Szinte senki sem hallott róla, pont ezért lehetett tökéletes hely a szektatagoknak.

A szekér recsegve haladt a köves és rossz úton, közben a benne ülőket is rázta, viszont jelenleg egyiket sem érdekelte. Tatara a felkérést böngészte, miközben a kezében egy ceruza volt, amit gyakran a szájához emelt. Teljesen a gondolataiba mélyedt. Adatokat, és lehetséges búvóhelyeket írt fel a papírra, miközben azon is gondolkodott, hogy milyen stratégia lenne jó ellenük. Ő már csak ilyen volt. Mindig előre tervezett, hogy legalább az elején ne érje őt nagyobb meglepetés. Szeretett utána járni a dolgoknak. Fekete szemei csillogás nélkül figyelte a sorokat, és futotta át őket újra és újra.

Kívülről nyugodtnak tűnhetett, de belülről szinte szétvetette az ideg, és a saját gondolatai. A fejében igazi káosz volt. A dühös volt, sose szerette, ha az embereket lenézik a sárkányok. Hiszen nélkülük sehol sem lenne a világ. Utálta, ha elfelejtették azt, hogy egy ember volt az, aki miatt békében és ilyen formában élhettek a sárkányok. Gyűlölte, ha a gyengébbeket bántották a sárkányok, akik nem képesek olyan dolgokra, mint ők. Ezért volt már a Keretben is olyan feszült, és dühödt.

Natasha a fiúval szemben ült, ő is a gondolataiba merült. Ez az első nagyobb küldetése, amióta ebbe a Kertbe jött. Kíváncsi volt és egyben ideges is. Sose volt még ilyenben része.

Nem sokkal később a kocsis megálljt parancsolt a lovaknak. Erre mind a két sárkány, felkapta a fejét.

- Megérkeztünk! – szólalt meg a kocsit vezető férfi. Tatara és a lány kiszálltak a kocsiból, majd kifizették az úti díjat.

A falu kihaltnak tűnt, az utcákon egy lélek sem volt, és a házak is lerobbantnak tűntek. A két sárkány elindult megkeresni a falu polgármesterét, vagy csak egy élő lelket ezen az elhagyatott helyen. Bárhova néztek elhagyatott házak, romos kerítések voltak. Mintha már mindenki elment volna, vagy meghalt volna. Kísérteties volt az egész. Az egész faluban a legnagyobb épület egy templom volt, ami egész jó állapotban volt a többi épülethez képest. Végül úgy döntöttek bemennek oda. Tatara ment előre, és óvatosan kinyitotta a faajtót.

Bent rengeteg rettegő ember volt. Összekuporodva, egymást szorítva, remegve ültek egy helyben. Legtöbbjük idős és nő. Tatara döbbenten nézett szét, és hamar megértette a helyzetet. Idő előbb kellett volna érkezniük.

Egyetlen egy ember nem kuporgott a többiekkel együtt. Egy tíz év körüli lány, akinek egy kard volt a kezében. A többi személy előtt állt, mintha meg akarná védeni őket. Viszont ő is remegett, csoda, hogy nem esett össze.

- Tűnjetek el innen! – ordította, majd Tatarának rontott.

- Itsuka ne! – üvöltötte egy nő sírva. Viszont a lány tovább rohant, tekintetében a felélem és a düh keveredett. Tatara viszont nem mozdult. Mikor a közelébe ért a lány, egyszerűen a fejére tette a kezét, mindenki legnagyobb meglepetésére. A lány leeresztette a kardját, majd eleredtek a könnyei. A fekete hajú fiú pedig fél térdre ereszkedett, miközben végig a szemébe nézett.

- Nem foglak bántani téged! – mondta megnyugtató, és kedves hangon. – Segíteni akarunk rajtatok – mosolygott rá, mire a lány zokogva bújt hozzá.