Sárkányok

A vas sárkány(1/8)

Az égen egy felhő sem kúszott, a nap erősen tűzött. A levegőben úsztak a madarak, míg páran a fák ágain próbálgatták a hangjaikat. A szél is kellemesen fújdogált, hűsítve ezzel az embert. Igazán gyönyörű, szinte tökéletes nap volt. Már akinek...

Hiába volt ilyen szép minden, valakinek ez semmit sem jelentett. A sok gond mellett nem volt ideje arra gondolni, hogy milyen szép is ez az egész. Nem tudott arra gondolni, hogy milyen szépen is énekelnek a madarak, vagy, hogy milyen gyönyörű, felhőtlen is az idő. Egyedül az tűnt fel neki, hogy a nap pont a szemébe süt, plusz egy gondot okozva ezzel.

Ez az ember, bocsánat sárkány, elterülve feküdt a földön, egy fa alatt, ami árnyékot vetett rá. Testén zúzódások és vágások húzódtak, fél szeme pedig fel volt dagadva. Neki aztán tényleg nem volt oka csodálni ezt a napot.

Miután megelégelte a semmittevést és a fekvést, megpróbált felállni, ami megannyi fájdalommal járt. Halkan szitkozódva és morogva ülő helyzetbe tornázta magát. Legalább már előrébb volt.

- Hogy jutottam én ide? – kérdezte saját magától, majd felnézett az égre, és halványan elmosolyodott. – Tényleg, most már eszembe jutott. Úgy, hogy megfogadtam, sose leszek olyan, mint az a sárkány – ahelyett, hogy tovább próbált volna felállni, inkább átkarolta a lábait, és csak ült.

Ő Titán, egy vas sárkány. Az édesanyja egy föld sárkány volt, még a másik egy villám sárkány. Azt a személyt, akit apjának kellene neveznie gyűlölte. Mindenért, amit tett ebben az átkozott életben. Ellene, a város lakói ellen, de legfőképp az anyja ellen. Évekkel ezelőtt, egy rossz hírű banda látogatta meg a várost. A szerencsésebbek minden baj nélkül megúszták az egész ügyet, de volt valaki, akinek az egész élete megpecsételődött. Annak a napnak köszönhetően lehetett most itt. A villám sárkány, volt a banda feje, és mivel azt gondolta mindent megtehet, megerőszakolt egy nőt. Ő volt Titán anyja.

Hálás volt érte, hogy adott neki egy esélyt az életre. Kilenc hónappal a találkozás után, megszületett ő, a vas sárkány. Apró csecsemőként fogalma sem volt még az egészről, ami körülvette őt. Egészen tíz éves koráig, amikor kiderült a szörnyű igazság az apjáról.

Édesanyja születésnapját ünnepelték, kettesben. Egészen addig minden rendben ment, amíg szóba nem került, hogy mi a nő legnagyobb kívánsága.

- Anya, fújd el a gyertyát! –mondta boldogan, az akkor még nagyon fiatal Titán, miközben figyelte az asztalon elterülő tortán, és az előtte ülő nőt.

- Rendben van – mosolyodott el, majd óvatosan elfújta.

- Kívántál? – kérdezte miközben odarohant hozzá, és megölelte.

- Igen – simogatta meg a fejét, miközben visszaölelte.

- Na és mit? – nézett fel rá kíváncsi szemekkel. – Már megint azt, mint minden évben? – az anyja egy aprót bólintott. – Még mindig nem vált valóra? – kérdezte csalódottan.

- De igen, már egy ideje valóra vált, csak szeretném, ha ez így is maradna.

- Anya, elmondod mi az? Kérlek! – nézett fel rá kérlelő szemekkel. A föld sárkány elsőnek nem tudta jó ötlet-e elmondani neki, de rájött, hogy nem halogatja sokáig a dolgot, bárhogy szeretné.

- Én csak... nem szeretném, ha olyan lennél, mint az apád – mondta ki végül, miközben könnyek szöktek a szemébe. – Az a férfi nagyon rossz sárkány volt, sokakat bántott, köztük engem is... Nem akarom, hogy olyan legyél, mint ő – ömlött ki belőle a szó és a könny. Titán nem tudott mit szólni elsőnek, csak állt és figyelte az anyját. Akkor fogalmazódott meg benne egy nagyon fontos dolog. Jó akar lenni, nem akarja, hogy mások miatta sírjanak.