Sárkányok

A vas sárkány(7/8)

            Közben, a hely egy másik pontján is folytatódtak a harcok, jelentős károkat okozva az épületben ott is. Tatara és Roka is heves csatározásba kezdett. Az acél sárkány nyilai olyan szinten erősek voltak, hogy képesek voltak átütni a falat, és ez miatt szinte lehetetlen volt a közelébe kerülni, még úgy is, hogy Tatara képes volt átengedni magán a nyilakat, viszont egy rossz mozdulat, vagy csak egy pillanatnyi késés is a vesztét okozhatja. Meg kellett hát várnia, még elfogynak a nyilak a tartóból. Viszont ott volt egy hatalmas gond. Ha a sárkány képes teremteni, aminek nagy a valószínűsége, akkor sem lesz sokkal könnyebb dolga, viszont megnyílik az út számára a támadáshoz, hiszen kell egy kis idő, amíg megteremt egy tárgyat.

- Miért csatlakoztál egy Kerethez?! – kérdezte üvöltve. – Hiszen te is ugyanolyan mocskos vérű vagy, mint én! Téged is lenéznek miatta! Nem igaz?!

- Ebben igazad van, viszont nem a Keret tagjai! – válaszolta, miközben elugrott egy nyíl elöl, viszont így is kilyukasztotta a köpenyét.

- Előbb vagy utóbb meg fognak téged utálni miatta! – vette elő a következő nyilat, és már újra célzott is.

- Nem fognak! Azért mert-... - akarta volna folytatni, de a nyíl nem engedte.

- Csak azt hiszed! Mindig ez lesz! Mi, mocskos vérűek mindig űzöttek leszünk, mert nem tartozunk sehova sem! – célzott újra, majd lőtt. – Gyengébbek vagyunk! Hasznavehetetlenek! Semmirekellők! Minket mindig le fognak nézni! – mondta dühösen, miközben eszeveszetten lövöldözött.

- Ez nem így van! – mondta Tatara, miközben megállt a két lábán. – Vagyis nem teljesen... - tette hozzá halkan.

- Majd megtudod milyen érzés, ha a saját Kereted taszít ki és aláz meg mindenki szeme láttára! – célzott. Ez alkalommal olyan erősen lőtte ki a fegyvert, hogy két falon is átütött.

- Ahova én tartozok, az közel sem ilyen! – kiáltotta kétségbeesetten. Már csak egy nyila volt a kék hajú férfinek, itt volt az esélye, ha azt ellövi, közelebb tud férkőzni hozzá.

- Én is ezt mondtam akkoriban! Én is azt hittem, hogy ők mások! – mondta, ami teljesen megzavarta Tatarát. – De tévedtem, ami majdnem az életembe került! – engedte el az utolsó vesszőjét. A fekete hajú elkésett. Egy pillanattal később ugrott el, ami miatt a nyíl áthatolt a kezén, és a falhoz szegezte őt. Elfojtott magában egy fájdalmas kiáltást, majd az előtte álló sárkányra szegezte a tekintetét. – Tudod, nem akarlak megölni – mondta nyugodtan, ami még jobban meglepte Tatarát. – Még nem tudod milyen, mikor elárulnak, gondolom új vagy még ebben a szakmában – sétált elé, majd felfelé fordította a tenyerét, és elkezdett megalkotni valamit. – Mit szólnál, ha csatlakoznál hozzánk? Itt nem árul el senki, és azt teszel, amit csak szeretnél. Igaz, nem lehetsz a negyedik kivégző, mivel benned nincs meg az a közös dolog mind bennünk, viszont biztos magas pozícióba kerülnél, mivel elég erősnek tűnsz, mit szólsz hozzá? Szép lenne, nem igaz? – nézett le rá, miközben felé nyújtotta a kezét, míg a másikban kész lett a teremtett dolog. Egy kés volt.

- Nem fogok csatlakozni hozzátok! – mondta ki hezitálás nélkül. – Ha megtenném, a barátaim és a bátyám úgy rugdosna haza, hogy még a lábam sem érné a földet. Nem fogom elárulni őket – nézett a szemeibe elhatározottan, ami egyáltalán nem tetszett a férfinek.

- Akkor már sosem fogsz velük találkozni ebben az életben! – mondta, majd meglendítette felé a kést.

Abban a pillanatban Tatara kitépte a falból a nyilat, ezzel kiszabadítva a kezét, majd elhajolt a felé lendülő fegyver elől. Elrugaszkodott miközben átölte a másik derekát, és egyenesen a szemközti falhoz nyomta őt. Roka sem tétovázott.

- Acél pengék! – kiáltotta, mire az ujjai között éles pengék nőttek. Ezekkel támadott, miközben a fekete hajú fiú ügyesen kerülgette őket, majd a táskájából füstbombákat szedett elő, és a földre dobta.

A gomolygó füstben alig lehetett látni valamit. Roka körbe-körbeforgott, hátha észreveszi a támadót. Egy pillanatban meglátta a parázs sárkány köpenyét. Azonnal oda kapott, viszont a ruhában nem volt ember, így csak az anyagát sértette fel. A háta mögül megjelent Tatara. Védekezésre emelte a kezeit.

- Parázs karmok! – mondta ki a támadás nevét, majd az acél sárkány felé ütött, aki hátracsúszott.

- Úgy látszik elhamarkodott volt azt mondani, hogy erős vagy! – emelte el a kezeit maga elől. – Semmi hatása nem volt a támadásodnak!

- Akkor nézz a kezedre! – válaszolta elmosolyodva.

- Mi...? – nézett le rájuk. A karmoknak, amik kinőttek az ujjai közül, már csak az elcsorbult, eltört és megolvadt darabjai maradtak. – Hogy voltál képes erre? – nézett fel rá kikerekedett szemekkel.

- Sokat edzettem. Tudod, nekem elég satnya és kevés képesség jutott, így azokat kellett edzetnem és tökéletesítenem – felelte, majd a karjából kitépte a nyilat és a földre dobta. Aztán az ujját a sebhez rakta, és beforrasztotta, hogy ne vérezzen.

- Lehetetlen! – motyogta halkan a másik. – De lehetsz bármilyen erős, úgy is ki fognak dobni téged! – a hangja kétségbeesett volt.

- Nem fognak – válaszolta nyugodtan, miközben közelebb sétált hozzá. – Tudod, én nem most kezdtem a szakmát. Amióta csak az eszemet tudom, az Arany Pikkelyhez tartozom, nekem már ők a családom. Az a hely tele van kevert vérűekkel, és a legtöbbjük olyan helyzetben volt, mint te, viszont a nagyapa, aki a Keret mestere, befogadta őket, és munkát adott nekik – mosolygott fel rá. Az előtte álló férfi nem akart hinni a fülének.

- Nem akarom ezt elhinni... Egyszerűen lehetetlennek tűnik ez az egész. Engem miért nem tudtak elfogadni? Miért!?

- Mert a legtöbb Keret csak arra megy, hogy minél erősebb és minél tisztább vérű tagokat vegyen fel. Ha nem vagy elég erős, akkor kidobnak. Sokszor hallottam ilyenről – mondta ki kelletlenül. – Én is gyűlölöm ezt, de nem tudok tenni ellene semmit sem.

- Tatara a neved, ugye? – nézett rá. – Egyszer, ha még ebben az életben szabad lábra kerülök, lehetek a Kereted tagja? – kérdezte lesütött szemekkel.

- Várni fogom, hogy csatlakozz – mosolyodott el a fekete hajú, és megveregette a vállát. – Most pedig, megyek és segítek a társaimnak! – mondta, majd elindult a kijárat felé, hogy megtalálja a testvérét, Natashát és Titánt. Roka pedig csak nézett utána, majd inkább leült a földre, a fal tövébe, és a fejét nekidöntötte a mögötte lévő hideg kőhöz.

- Arany Pikkely, mi? – idézte fel magában a nevet. – Miért nem találtam rá hamarabb? – kérdezte magától, miközben lehunyta a szemeit.

Visszaemlékezett arra az időre, mikor még ő maga is egy Keret tagja volt. Emlékezett mennyire boldog volt akkoriban, és mennyire izgatott. A körülötte élők mind azt mondták, hogy sosem fog bejutni egybe, mivel ő egy kevert vérű, viszont mégis megtette. Ott állt egynek a küszöbén, méghozzá nem is akármilyennek, egy elég jó hírűnek a küszöbén.

Már akkor rossz szemmel néztek rá, és már akkor is ellenszenvesek voltak vele a tagok, akkor még arra gondolt, azért ilyenek, mert még új. Viszont ez az idő folyásával sem változott. Sőt, csak rosszabb lett.

Egy napon aztán kicsapták onnan, szó szerint. Pár tag megragadta, majd kidobták az utcára. Értetlenül fordult feléjük, ekkor pedig a főnök a képébe mondta, hangosan, hogy mennyire egy hasznavehetetlen senki, és, hogy egy mocskos vérűt sehol sem fognak munkába állítani. Mindez mindenki szeme láttára történt, és az utcán is egy nagyobb tömeg verődött össze. Olyan megaláztatás volt ez számára, hogy többet nem is merte betenni a lábát abba a városba, ahol az a Keret állt. Ezek után fogadták fel az Éjfél Banda kivégzőjei közé, ahol nem kellett ilyen dolgok miatt aggódnia. Megbecsültél őt. Mégsem szerette ezt az egészet. Ő mindig is egy Keret tagja akart lenni.

- Ha előbb tudtam volna meg, hogy létezik ez a hely, most nem lennék itt – mondta halkan, magában, magának. – Milyen szép is lett volna.