Az utód

Hatvannegyedik rész

Nem tudom meddig lehettem kiütve de gondolom egy jó pár óráig biztos ugyanis mikor felkeltem épp akkor jött be Dumbledore a gyengélkedőre, semmitmondó arckifejezéssel.

Körbe néztem már amennyire tudtam és akkor vettem észre, hogy a jobb oldalamon Ron fekszik a lábán egy gipszel a másik oldalon meg Harry akinek valami nagyon rossz hír lett mondva legalábbis az arckifejezéséből ezt vettem le.

- Mi történt? ültem fel hirtelen aminek következtébe belenyílalt a fájdalom a fejembe és meg is szédültem.

- Sirius perceken belül meg kapja a dementor csókot az de honnan is tudhattad volna hisz neked mindenképp hősködnőd kellett! vágta oda flegmán Mion.

- Na most álljál le kislány ezzel a hangsúllyal csak úgy megsúgom én vagyok az egyetlen ember akit soha életében nem bántott Lupin bácsi akárhányszor átváltozott ugyanis én figyeltem rá mindig most is csak azért támadhatott meg véletlenül, mert veszélyt érzet! rivaltam rá a sebes arcu lányra.

- Igazgató nem engedheti meg, Sirius ártatlan! fordult vissza velem nem foglalkozva az igazgatóhoz.

- Így van uram Sirius ártatlan! vágta rá egyből Harry is.

- Igen Makesz a gyilkos!

- Makesz? kérdezet vissza az igazgató úr.

- A patkányom uram, igazából nem patkány, illetve Marnen a bátyámé Percy-é volt de ő aztán kapott egy baglyot..! kezdte el a meséjét de szerencsére Mion közbe vágot még ha most pikkelek is rá.

- Meg tudtuk az igazságot, kérem higgyen nekünk! nézett az igazgatóra kérlelően.

- Én hiszek Miss Granger de attól félek tizenhárom éves varázslók szavának kevesen adnak hitet!

- És mi van velem?

- Önnel?

- Nekem hinnének?

- Nem akarom elkeseríteni de mivel Ön elég közeli kapcsolatban áll vele azt hinnék, hogy csak el vakult!

- A gyerek szavát hiába is őszínte nem hallják meg akik elfelejtettek hallani!- sétált oda Ronhoz és a kezét a sérült lábára tette és minden egyes mondatnál megpaskolta, sajnos ez Ronnak nem volt kellemes.

- Titokzatos az idő!- szólalt meg újra mikor meghallotta a harang szót ezek szerint este hat óra van.- Hatalma van és ha játszunk vele veszélyes, Sirius a Sötét Torony legfelső szobájában van jól tudod mi a szabály!- fordult hirtelen Hermion-éhoz.- Senki nem láthat, és mindenképp térjetek vissza még az utolsó harangszó előtt másként a legszörnyűbb következményekkel kell számolnunk!

- De ha sikerrel jártok, két ártatlan életet is megmenthettek, három fordítás elég lesz! olyan mozdulatot csinált a kezével mintha kicsavarna valamit valahonnan majd kisétált.

- Ohh még valami!- kukucskált be az ajtón.- Jobb híján bölcs döntés lehet új ösvény helyet a járt úton elindulni sok sikert! 

Ezt volt a végszava Harry-ék felé majd ránk csukta az ajtót.

- Mi a kékkőves ménkűről beszélt? szólalt meg legelsőnek Ron.

- Bocs Ron de mivel nem tudsz járni! vett ki egy nyaklánc szerűséget a nyakából majd bele bújtatta Harryt is.

Fogalmam sem volt arról, hogy mit művelnek de volt egy olyan sejtésem, hogy Sirius bácsit akarják megmenteni.

- Harry!

- Igen? nézett rám csillogó szemekkel.

- Kérlek mentsd meg mindenképp! néztem rá könyörgően.

- Ígérem!

Hermione valamit vacakolt a nyaklánccal majd eltűntek és abban a pillanatban mintha nem történt volna semmi másik kettő tért vissza a helyükre.

- Hogy vagy drágám? jött ki a szobájából Madam Pomfrey.

- Szédülők meg fáj a fejem! néztem rá.

- Tessék ezt idd meg és mehetsz volt egy-két megrepedt bordád de nyugodj meg meggyógyítottam már viszont a fejedet ez hozza helyre csak megvártam amíg megébredsz!

- Köszönök mindent Madam Pomfrey! néztem az asszonyra hálásan ugyanis nem tudom, hogy mikor fogunk legközelebb majd találkozni.

- Ugyan semmiség drágám! legyintett elpirulva.

- De tényleg mindent nagyon köszönök, hisz Ön mindig itt volt nekem még akkor is amikor épp nem itt voltam igaz az ritka mint a fehér holló de akkor is!

- Ugyan kedvesem, ha esetleg nem találkoznánk addig sok sikert kívánok a vizsgáidhoz és a további életedhez!

Már ment volna vissza a szobájába, de akkor eszembe jutott valami.

- Asszonyom! szóltam utána.

- Mondjad kedvesem!

- Szeretném ha eljönne a ballagásomra!

- Hogy mondod? nagyon meglepődőtt a kérésemen szerintem mióta itt van nem fordult elő még ilyen vele, hogy valaki elhívta volna.

- Kérem sokat jelentene nekem!

- Megláttom, hogy mit tehetek beszélek az igazgatóval de most sipirc!

Láttam az arcán a meghattódotságot meg a könnyeket, de gyorsan elsietett mielőtt el sírta volna magát előttünk.

- Ez mi volt? nézett rám felhúzott szemöldökkel Ron.

- Tudod Ron vannak olyan emberek akik feltétel nélkül mindig az életem részesei voltak! válaszoltam neki bölcsen majd ott hagytam a fiút egyedül a gyengélkedőn.

Az útam egyből a Nagy Terembe vezetett ahol szó nélkül helyett foglaltam a barátaim között.

- Cass te meg hogy nézzel ki? kapott a szája elé Carol mire a többiek is rám emelték a tekintettüket.

- Semmiség csak kicsit megsérült a fejem! rántottam vállat majd mertem ki magamnak egy kis zabkását.

- Csajszi! nézett rám szomorúan Carol.

- Nincs semmi hagyjatok légyszi csak egyszer! fakadtam ki de mielőtt elsírhattam volna magam ki rohantam a teremből és a szokásos helyemig rohantam.

- Mi történt veled Cassie? jött egy hang mellőlem.

Egy hang amit most legszívesebben elkerülnék a ballagásig.

- Charlie hagy békén menj vissza a nődhöz! vágtam rá flegmán hátha veszi a lapot és elmegy.

- Engem még mindig nem tudsz átverni! pattant le mellém.

- Komolyan mondom Charlie hagyj! temettem az arcom a tenyerembe és ki fakkadtam.

- Cass valami nagyon nem stimmel veled de már két napja és aggódunk!

- Nem kell tényleg nem kell csak hagyjatok!

- Tudod, hogy ez nem fog műkődni! ölelt át az egyik karjával majd magához húzott.

- Miért foglalkozol velem? kérdeztem hüppögve.

- Tudod néha az emberek is változnak és meg tudnak bocsátani! suttogta.

- Igazad van!- bújtam ki az ölelő karjaiból majd feláltam.- Valakinek megy de nem én tévedtem kettőnkkel kapcsolatban mivel én kész voltam mindent eldobni magamtól és veled menni csak te mindent félre értettél! kiabáltam vele majd vissza rohantam a suliba.

Fent a szobába a csajok vártak engem én meg hirtelen ki fakadtam és ki adtam magamból mindent ami a szívemet nyomja.

De úgy tényleg mindent ők meg csak csendben megkővülten végig hallgattak majd miután végeztem szó nélkül oda jöttek hozzám és megöleltek.

Igen rájöttem, hogy az igaz barátok szavak nélkül is megértik egymást. Ebben az ölelésben amit tőlük kaptam minden érzelmük amit irántam tápláltak benne volt.

Hiányozni fognak az egyszer biztos.

A két lüke bolond barátnőm akik mindig mindenhol ott vannak velem.