Perfect Now (Larry Stylinson)

Hivatlan vendég

Nem fogok hazudni, ha azt mondom szó szerint sokkot kaptam. Ott állt öltönybe mint ahogy mindig is. 13 éve nem láttam őt és azt hittem ez örökre így is marad. Hogy kiről is beszélek? Az apámról vagyis inkább az apánkról mivel Liam-nek is ő az apja. Négy éves voltam amikor elhagyott minket egy másik nő miatt. Akitől született egy lánya, akit még az életembe nem láttam. Mivel elég kicsi voltam nem nagyon emlékszem rá de annyira igen, hogy tudjam, hogy hogy is nézett ki. Mindig is úgy öltözött mint valami üzletember de közbe pedig egy kis irodába dolgozott tiktárként. A haja mindig is jól volt beállítva most viszont csak hanyagul kócosan ül a feje tetején. Észrevehetően elkezdett öszülni, de ha az emlékezetem nem csal ez 13 évvel ezelőtt sem volt másképp. Az arcát ráncok borítják mostmár, főleg a szeme alatt. Mindig is adott magára és ez most sem volt másképp, az öltönye és nadrágja legalább mintha most jött volna ki a tisztítóból. Karóra és nyaklánc mindig is elmaradhatatlan volt. Nem úgy nézett ki mint az a férfi aki hátrahagyta a két fiát egy nő miatt, de hát mindig is tudta, hogy kell a látszatot tartani és előadni, hogy ő milyen jó ember.

- Louis, Liam...- kezdte anya de meg sem hallva őt rohantam fel a szobámba és zártam be az ajtót magam mögött. Hallottam, ahogy anya utánam szalad és a nevemet kiabálja de nem foglalkoztam vele, nem is értem, hogy várhatja el, hogy majd mintha semmi sem történt volna mosolyogva mint valaki tökéletes család leülök vele beszélgetni. Leültem az ágyam szélére és beletúrtam az amúgy is kocos hajamba. Ilyen összezavarodott szerintem még sosem voltam, nem tudtam eldönteni, hogy az fáj jobban amit meg Liam mondott vagy pedig, hogy látnom kellett őt. Minden esetre arra eszméltem fel, hogy egy könnycsepp hullik le az arcomon és a nadrágomon ér véget, benedvesítve azt.

- Louis kérlek!- hallottam kintről anya hangját. Válaszolni még mindig nem akartam, de úgy érzem nem is nagyon sikerült volna bármit is kinyögnöm. Így hát anya lassan feladta és ha jól hallottam vissza ment a nappaliba. Hogy Liam miért nem akadt ki? Szimplán azért mert ő nem ismerte őt. Annyit tudott róla, hogy van egy családja és, hogy van egy másik fia. Miután Liam hozzánk került anya elmesélt neki mindent. Azóta pedig se én, se anya és Liam se látta őt. Most pedig beállít mintha semmi sem történt volna, nem tudom, hogy miért van itt de biztos, hogy nem fogok kedves lenni hozzá. Ahhoz előbb csinálni is kell valamit, hogy meggondoljam, hogy egyáltalán szóba állok vele. Lehet fura egy felfogásom van de 13 év az sok idő és ha eddig nem voltunk neki fontosak most se legyünk.

Átültem a székembe, hogy az asztalomról feltudjam venni azt a kép keretet amibe egy olyan pillanat van bekeretezve amit sosem felejtek. Hat évesek voltunk és tisztán emlékszem erre a napra még mindig. Anya elvitt minket a közeli fagyizóba, mivel egész nap azzal nyaggattuk őt, hogy fagyit szeretnénk. Mindketten megkaptuk sőt még magának is vett pedig nem szokott fagyit enni. Leültünk a közeli parkba egy padra, hogy nyugodtan meg tudjuk enni a fagyinkat. Nyár volt és meleg mi pedig gyerekek és mit csinálnak a gyerekek? Játszanak a kajával, igen legalább mi ezt csináltuk. Persze ezt nem úgy kell venni, hogy dobáltuk egymást vagy valami ne mi csak szimplán egymás arcára kentük a fagyit, amit persze anya nem díjazott de amikor látta, hogy is nézünk ki elmosolyodott és annyit mondott, hogy 'olyan bolondok vagytok!'. Mielőtt viszont letörölte volna az arcunk csinált egy képet rólunk, így készült hát ez a kép. Azóta pedig ez itt van nekem szóval ha akarnám se tudnám elfelejteni ezt a pillanatot. Egy kis mosollyal az arcomon tettem vissza a képet a helyére. Néha csak fekszem és gondolkozom a múltan, az összes kis dologról ami velem történt és jó emlék, aztán valahogy mindig az apámnál kötök ki és ez most sincs másképp. De mire feleszméltem, hogy megint rajta gondolkozom már megint éreztem a könnyeket a szemembe. Alapból nem vagyok egy síros fiú de ami bánt és fáj amiatt tudok. Nem akartam sírni hísz már megtanultam, hogy miatta nem éri meg, még is abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a földet kihúzták a lábam alól és akkor még nem is voltam arra felkészülve ami ezek után jött.