Mintha nem lenne holnap | KageHina | ✓

1.

Kívülállónak lenni menő dolog. Onnantól, hogy nem érdekel mások véleménye, szabad vagy.

Szerettem a szabadságot. Az emberbe természeténél fogva bele van kódolva, hogy vágyjon erre az érzésre. Ám ez kicsit sem veszélytelen.

A korosztályom a felnőttek számára meglepően hamar akar függetlenedni, ez alól pedig én sem voltam kivétel.

Karumai-ban és az egész Miyagi prefektúrában szerte bandák alakultak a vadságra éhező fiataloknak.

"Csak szaladjunk előre, vakon az ismeretlenbe és legyünk kibaszott boldogok, aztán lesz ami lesz." - ez volt a nyarunk mottója.

Minden tökéletes és filmbe illő volt. Remekül megvoltam a bandámmal, akik rengeteget segítettek nekem a magánéletemben is. Egyedül gondozom a kishúgom, mióta a szüleim meghaltak autóbalesetben. A nagynéném magához vett minket, de havonta egyszer jár haza, így nem találkozunk vele gyakran.

Ha még mindig éltek volna, talán másképp alakult volna az életem. Persze egyáltalán nem vagyok csalódott a jelenlegi kimenetellel, bármilyen döcögős volt is az út idáig...a Karasuno bandája eléggé necces csapat, zűrös ügyekkel.

Bolti lopások, drog tartás és használat, verekedések, fenyegetés, zsarolás, a lista végtelen hosszú, és minden emberre jut legalább két bűncselekmény. Nem az utca nevelt minket, de a legtöbben annyira lesüllyedtek, hogy kilökték őket otthonról.

A nagykorúak közösen bérelték a helyet, ahol a legtöbbször tanyáztunk, ez pedig akkora volt, hogy ha nem csak magamra kellett volna gondolnom, egyből ideköltözök. A húgom mégsem hozhatom ide.

Végül ők lettek a másod-családom, akikre támaszkodhattam. Az iskolában a segítségükkel illeszkedtem be, hiszen amint meghallották, hogy kikkel töltöm a szabadidőmet, egyfajta tiszteletet sikerült szereznem. Persze barátaim nem voltak, a tanítási napokon is a banda tagjaival töltöttem minden szabadidőm.

Az első évem sikeresen telt el így. Bár nem voltam éltanuló, a kis csapat ebben is örömmel segített nekem - illetve jól tudtam puskázni is -, így év végén sikerült közepes átlaggal átesnem a második évfolyamba.

És akkor jött Ő.

Szeptember 1.

- Vigyázz magadra, Natsu! Jó? Ha végeztem, jövök érted - pusziltam bele kishúgom hajába, aki csak egy bólintással jelzett vissza.

Távolodó alakját figyelve teljesen elfelejtkeztem arról, hogy még be kell ugranom a többiekhez, így sietős léptekkel el is indultam. Telefonom a kezembe véve csörgettem meg legjobb barátomat.

- Azt hittem már fel sem veszed - szóltam bele tettetett sértődéssel.

- Neked mindig felveszem Shoyo, ezt te is tudod. Már úton vagy?

- Igen, most raktam le Natsut. Nemsokára ott vagyok.

Ezzel bontottam is a hívást, majd megszaporáztam lépteimet.

Ősz. Mikor kimondom, a hideg futkos a hátamon. Szívtelen évszak. Elveszi a boldog nyarat, helyette keserű ködös reggeleket ad.

A mai nap még kellemes időnek néztünk elébe, sőt, talán még a héten is. De ezt az időszakot utáltam.

Nem, nem csak az iskola miatt. Túlságosan emlékeztet az elmúlásra.

Az ősz önmagában gyönyörű lenne, szinte második tavasznak lehetne nevezni. A fák levelei virágokká változnak át, ezzel színt hozva pár hétig az emberek mindennapjaiba.