Éjféli szikra 3.

Részeg könnyek

A halál eddig egyszerre ismerős és ismeretlen volt a számomra. A szüleim még azelőtt meghaltak, mielőtt akár szobatiszta lettem volna, a Reggeli prófétában napi szinten látom idegen emberek holttestét és halálhírét, mégis úgy igazán, idegen volt tőlem ez az érzés. Eddig nem is vesztettem el olyat, akit igazán ismertem, nem tudtam milyen az az igazi fájdalom, amit egy ember elvesztése okoz. Most mégis egyik pillanatról a másikra felbukkan ez az érzés és kegyetlenül maga alá gyűr. És nem tudok szabadulni a szorításától.

A Roxfort Express megérkezésével én egyenesen a Mardekár Klubhelysig felé veszem az irányt, az étvágyam Little Whinging elhagyásával sem jött meg, fölösleges a csarnokban gubbasztanom a sok fekete zászló között, ami amúgy is rontaná a hangulatomat.

Egyből a szobámat veszem célba, amibe utoljára akkor léptem be, amikor még a mellettem haladó fiú szíve dobogott. Azóta nem. Miért is lepődök meg a hálóm változatlanul rendetlen állapotán? Az ágyam összegyűrt, az ékszereim szét szórva hevernek a szelencém körül, de egyenlőre nem is igazán a rendetlenség vág pofon, hanem a földön heverő fekete póló, a fürdőből illatozó mentás tusfürdő és a nyakláncaim mellett heverő gyűrű.

Ha most rányomnék a hologramot előidéző gyűrűre, mit látnék? Feketeséget? Földet? Fehér bársony koporsót? Csontokat?

Beleborzongok csak a gondolatába. Hogy a nevető, szikrázó szemű fiúból már csak egy-két csontmaradvány maradt vagy egy bomladozó holttest. Vagy egy kupac por. Őszintén nem tudom, hogy hogyan temették el, bármennyire ragaszkodtam hozzá, Harry nem engedett el a temetésére. El sem búcsúzhattam tőle. . .

Mielőtt újra könnyekben törnék ki, egy hatalmasat szipogok és neki állok rendet rakni. A végső rendet és csillogást megakadályozó tényező, nem más, mint a fürdő ajtó előtt heverő fekete póló. Lassan lehajolok érte és mélyen beszippantom az illatát. Mintha tömkelegnyi emlék rohamozná meg a gondolataimat, amik könnyek útján távoznak a tudatomból.

Hogy kéne csinálnom? Hogyan tudnék túllépni? Minden áldott nap halnak meg emberek, és mindegyiküknek van egy szerelme, családja, postása, unokája, szeretője, stb., akinek csak egy hatalmas fekete űr tátong majd a lelke mélyén, miután meghalt az, akit mindennél jobban szerettek. Draco 365 napon keresztül szenvedett, láttam a szemében, amikor magamhoz tértem Bellatrix Csipkerózsika átkából. Hogyan élte túl? Hogyan tudott minden nap felkelni és élni tovább az életét? Akkoriban még nem is fogtam fel igazán, hogy mit érezhetett. Kínt, szenvedést, fájdalmat, dühöt, véget érhetetlen gyötrelmet. De most már én is tudom. Mindet egyszerre és ugyanolyan erősen érzem.

Bekapok egy fájdalom csillapítót, ami bár a lelkiekre nem hat, a migrénemet azonnal csillapítja.

Végül a vasgyűrűt a nyakamban lógó mikrofon láncra aggatom és belebújok a fekete pólóba. Nem érdekel a szívemet markoló gyilkos fagy és a testrészeimet szaggató fájdalom, amit az engem körülvevő tárgyak okoznak. Csak lehunyom a szemem és a pólómat markolva igyekszem elaludni. Próbálom feleleveníteni az otthoni MP3 lejátszómra lementett dalt, a Rolling in the deep-et Adele-tól( ami akár az önéletrajzom háttérzenéje szerepét is betölthetné ), és elképzelem a rám tekeredő izmos karjait a felsőből áradó illat segítségével. Igaz, a könnyek most sem maradnak el, de hamarabb elalszom, mielőtt a zene végére érnék a gondolataimban.

- Stella! Kelj fel! - rángat meg valami. Ijedtemben kipattan a szemem és úgy ugrok ki az ágyból, mintha puskából lőnének ki. Azon nyomban egy sötét barna, majdnem fekete, égszínkék, és mogyoróbarna szempárba ütközöm.

- Cho? Mit kerestek itt? - dörzsölöm meg a szemem, miközben a komódomon lévő órára pillantok. - Este fél tíz van!

- Megígértük az Abszol úton, hogy nem hagyunk téged egyedül küzdeni! - magyarázza Cho a hirtelen betörést. Lilien, Naomi és Taylor egyet értően bólogatnak. - És nem hagyhatjuk ezt! - mutat rám.