Éjféli szikra 3.

Az oroszlán barlangjában

Egyszerre érzem a bőrömet perzselő lángokat és a dermesztő hideget.

Az ajkaimat birtokló csókjaitól és a hátamnak préselődő jeges oszloptól.

Másodpercek, percek, órák telhettek el azóta, hogy elhopponálltunk London szívéből. Fogalmam sincs, az időérzékem lenullázódott, amikor nekinyomott valami gránitkeménynek és magának követelte az ajkaimat.

Draco elhajol, de ettől függetlenül az érintésével, zihált légvételével, csókja emlékével teljesen magához láncol. Testestül-lelkestül. Az ujjaival béklyóz magához, amik türelmetlenül futkosnak a bőrömön és a szívével, ami minden egyes dobbanásával eltulajdonítja az enyémet. De nem bánom, csillagfoltos cseppekké tudnék folyni a gondolattól, hogy a bordái mögött zakatol az én szívem is.

- Mondtam már, hogy hiányoztál? - cirógatja a vállam és a hideg valami közé szorult tincseimet.

- Ebben az évben még nem - vigyorodom el. Aligha percek telhettek el szilveszter éjfélje óta.

Draco nagyot sóhajtva számolja fel újra az ajkaink közt lévő távolságot. Mintha egy lélegzetvételnyi időt sem tudna kibírni a csókjaim nélkül.

- Hiányoztál - mormogja szám telt vonalaira. Mielőtt viszonozhatnám a köztünk lüktető érzéseit, megfoszt a lehetőségtől és megcsókol. Újra, újra, és újra.

A hátamba mélyedő jéghideg valami egyre elviselhetetlenebb, csiszolt gránitra emlékeztető felszíne a bőrömet karistolja, mintha fel akarná szántani a külvilág és a csontjaim közt húzódó rétegeket.

Dracót magammal húzva ellépek attól a valamitól és megszakítván hevessé váló csókunkat, felpillantok az előttünk tornyosuló épületre. A szám kiszárad a fehér oszlopok, sötét csúcsok, árnyékolt ablakok láttán. Úgy magasodnak előttünk az elefántcsontfehér falak, mint egy kegyetlen ítélet a menny kapuján.

A Malfoy-kúria.

- Draco, én ide nem. . . - rázom meg a fejem erőtlenül. Úgy rohamoznak meg az itt töltött kegyetlen percek, mint egy nyílzápor.

A szőke fiú két tenyerébe fogja az arcomat. Tekintete határozott, mégis ellágyult. Még soha nem tűnt ilyen kéknek a szeme, mint most.

- Vigyázni fogok rád - ígéri, miközben az ajkaimra hint még egy halovány csókot.

Gyengéden a combom alá nyúl és felhúz az ölébe, hogy a befelé vezető léptei mellett még mágiával se fedezhessék fel az én lábnyomaimat. Egy pillanatra sem szakítja meg a csókunkat, miközben beslisszol a hatalmas márványajtón és átszeli az épület csöndjét. Nesztelenül szlalomozik a kacskaringós folyosókon.

Csak a zár kattanásakor nyitom ki a szemem. Homály fogad, egyedül az ablakon beszűrődő holdfény vet ezüstös sugarakat a hálóra. Elmélyülten simítom végig a fiú csillámporral pettyezett bőrét, ami szikrázik az égboltot birtokló csillagoktól.

- Valamiért sokkal szürkébbnek és fásultabbnak tűnik az otthonom nélküled - emel fel óvatosan és rak le a feketére csiszolt parkettára.

Ragyogó arccal simulok vissza a karjaiba.

- Mit szeretnél csinálni? - birizgálom a szőke fürtjeit, amik a tarkójára omlanak. Kellemes borzongás fut végig a gerincén, amitől akaratlanul is úgy érzem, mintha szabad kezemmel karcolgatnám a csigolyáit.

- Érezni akarlak - von magához. Ezüstösen csillogó ruhámba markol, mintha szavakkal ki sem tudná fejezni érzelmeinek mélységét. - Egész éjszaka. Amíg a házamat körbeölelő ködön át nem süt be a kora reggeli napfény.