Éjféli szikra 3.

Keserédes vakáció

Közel 3 hónap eltelt. Ez elsőre hosszú időnek tűnik. Rengeteg időnek, ami leszoktat a könnyes éjszakákról, a bánatról, a fanyar emlékekről. Arról már nem is beszélve, hogy ha az ember meglát egy tárgyat valamilyen úton-módon az a személy jut róla eszébe, akire a legkevésbé sem akarna emlékezni. Például, ha megpillantok egy tóról készült festményt, piros estélyi ruhákat, mikrofonokat ábrázoló tárgyakat a nyakamban lógó ékszerrel együtt, folyamatosan befurakszik a gondolataimba. Pedig többé nem láthatom, nem érezhetem az érintését, hiszen a szíve sem dobog. És pontosan ez ringatott olyan fojtogató állapotba, amiből már közel 3 hónapja nem tudok kitörni. Soha nem is fogok tudni.

- Stella - kopogtat Harry az ajtómon.

Sebtében letörlöm az ajkam mentén lecsurgó könnyeket és kinyitom az ajtót.

- Végeztem az ebéddel, jössz enni? Petúnia néni aggódik érted.

Na ez az a mondat, amit azt hittem életemben nem fogok hallani. Vagy maximum viccből. De most meg van rá az oka. Jóformán semmit nem eszek, még a maradékból is csak csipegetek, a szobámból is nagy ritkán lépek ki( Oké, Dudley volt szobája, de Harry elfoglalta a lépcső alatti gardróbot, [bár én sokkal könnyebben elférnék ott, mint ő], csupán sajnálatból). Ha látnak, úgy festhetek, mint egy zombi.

- Nem vagyok éhes - lököm be a kinyitott ajtót, de Harry küszöb és az ajtó közé beékelődő lába ezt megakadályozza. Ismét azzal az aggódó, egyben szánakozó pillantással találom magam szembe. De nem csak az ő szemében látom ezt a sajnálkozó fényt, a nyári szünet kezdete óta, mindig ebbe ütközöm bele. Legszívesebben az emberekre ordítanák, nincs szükségem a szánakozásukra, de az illem és a tudat, hogy jót akarnak ezzel, megakadályoz ebben.

- Augusztus 29.-ét írunk, Stella! Alig ettél június óta, nem alszol, nem beszélsz! Ebbe bele fogsz betegedni!

- Túlélem! - túrok bele a rakoncátlan fürtjeimbe. Összefacsarodik a szívem. Hányszor láttam tőle ezt a mozdulatot? Rengetegszer.

- Oké - sóhajt fel. Már megunhatta, hogy hetek óta ezt a választ kapja, de többel nem szolgálhatok. Hányingert kapok csak a kaja gondolatától is és ha lehunyom a szemem. . . csak őt látom. A mosolyát, a szürkés kék szemét, a szőke fürtjeit. - A hűtőbe rakok neked egy adag spagettit, ha még is megéheznél, ott lesz! - csukja be maga mögött az ajtót.

Ezt teljességgel kizártnak tartom. Egyrészt ki van csukva, hogy elhagyjam ezt az apró szobát, képtelen lennék kilépni abba a világba, ami végzett vele.  Talán véletlen volt az egész? Vagy mindenki sorsa egy felsőbb erő markában van és neki, pont neki, egy fekete lapot osztottak? Fogalmam sincs. . . nem is érdemes ezen töprengeni, hiszen a közelmúltban történt tragédia visszafordíthatatlan.

Ja, igen! Másrészt, Dudley tuti rárepül az utolsó adag spagettire. Egye csak! Egy falatot sem bírnék lenyelni.

Behunyt szemmel dőlök hátra az ágyamra, ám a pillanatnyi nyugalmamat és semmibe merengést megzavarja a szekrényemből kiszűrődő kotorászás. Ha felengedték ide Marcangot és bebújt a ruháim közé, kidobom azt a kutyát! Július óta nálunk van az eb( Ugyanis a kutya gazdája, Marge néni, azaz Vernon bácsi nővére elhunyt egy tragikus tűzesetben). Nem mintha hiányozna, előszeretettel szapult engem, Harry-t és a szüleimet, de még az ő halálával is halmozódik az ,,Emberek, akiket elveszítettem" című lista.

- Húzz innen kife. . . - rántom ki a szekrényem ajtajait, de meglepetésemre nem a kutyába botlom. - Úristen! - hőkölök hátra. - Menj innét!

Egyenesen az ajtóhoz slisszolok, de amint kinyitom, az a jövevény csettintésére becsapódik. Az egyetlen menekülő út az ablak lenne, de azt még Vernon bácsi rácsokkal látta el július elején, mondva, nehogy öngyilkos legyek. Nem mintha felmerült volna bennem ilyen, de én is erre a végeredményre jutnák, ha minden nap a szürke és szomorú arcú unokahúgommal futnék össze a folyosón. Persze ez csak a szobám és a fürdő közti távolságban fordult elő, tovább még nem igazán merészkedtem.