Éjféli szikra 3.

Prefektusi fürdő

Edevis tükre.

,,Edevis amen ahze, erkyt docr amen"

,,Nem arcod tükre ez, hanem a szívedé".

A meggörnyedt kanócokon pislákoló lángok árnyékaként osonok a csillagászati terem nyugati szárnyaiba és észrevétlenül nekipréselődöm a hideg márványfalaknak. Felszisszennek a kő hűvös csókjaitól. Rámarkolok a fal karcos barázdáira és óvatosan kipillantok a csillagképek ezüstös modelljeinek rejtekéből. Elém tárul az aranyból, üvegből, vasból és igazságból kovácsolódott ereklye.

A megkopott állványok rezesen csillognak a gyertyák narancssárgás csíkjaiban, a boltívbe gravírozott betűk olyan sötétek, olyan mélyek, hogy elnyelnek minden fényt. Az idő vasfoga megrágta és visszaköpte a világunkba, hogy aranylóan csillogó kaput nyithassunk a szívünk felé. Kulcsok és zárak nélkül. Tejfehér köd gomolyog a tükrében, amelyben elvesznek az igazságok, a hazugságok, Földünk ezredéves titkai.

Tompa és fényes.

Csúf és gyönyörű.

Öreg és fiatal.

Edevis tükre.

Egy ősi relikvia a világ álmodozóinak. Aranyba és üvegbe öntött mágia. Egy varázsló - kinek az ereje évszázadok múltán is a földben dübörög majd - csillagfordulókkal ezelőtt kovácsolta az ereklyét. Szilánkokból. Vasból. Bűbájból. Álmokból. Tükröt teremtett a kívánságainknak. Szívünk leghőbb vágyainak.

Finoman eltolom magamat a márványfalaktól. Megizzadt, nyirkos tenyerem nyomot hagy a porfoltos köveken, még akkor is őrzi az érintésemet, amikor eloldalazom a csillagképektől a naprendszer élénk színekben játszó gömbjeihez. Lélegzet visszafojtva veszem szemügyre a Hold ezüstös kráterei mögül a sarokban felállított tükröt, és a fiút, aki elé lép, hogy elönthesse Edevis mágiája.

Draco.

Még a Mars vörösénél és a Neptunusz kékjénél is intenzívebb érzések csörgedeznek az ereimbe. Kíváncsiság. Izgatottság. Vágy. Mit láthat a tükörben? Mi tartja fogva azokat az igéző, kék szemeket? Mi vonzotta Edevis erejéhez? Mire vágyhat ennyire? Kérdések véget érhetetlen lajstroma dobol a füleimben.

Draco szürke szemei könnybe lábadnak, amikor belepillant a tükörbe és megérzi a lelkén Edevis hűvös csókját.

Ökölbe szorult ujjai ellazulnak, szétnyílnak, megcirógatják a csillagászati terem levegőjét megülő mágiát. Vöröses bimbók virulnak ki sápatag arcán, akár a friss hóban virágzó rózsák. Mosolyog. Draco mosolyog. Lepillant az alkarjára, amin kirajzolódnak a Sötét Jegy karcsú vonalai. A koponya keskeny csontjai és az üregeiben vájkáló kígyó pettyezett szalagja. A halál billogja. Finoman begörbíti az ujjait, mintha belesimulna valaki tenyerébe. A keze átsiklik annak az álomnak a körvonalain, ami kirajzolódott a tükör csücskeiben. A mosolya lehervad, akár a friss hóban remegő virág.

Edevis, az álmok kegyetlen kovácsa.

Draco nem tudja megérinteni, nem tudja megcsókolni, nem tudja magához ragadni a kívánságát. Az ereiben csörgedező mágiától és a tükör aranyburkolatában lüktető erőtől az álmai nem válnak valósággá.

Egy könnycsepp megkoronázza pirospozsgás arcát.

Megkerülöm a Szaturnusz jégből és törmelékből képződő gyűrűjét és hallgatag léptekkel kioldalazom a naprendszer gömbjei mögül. Edevis aranykeretbe kovácsolt tükre elé. Nem hagyom, hogy a mágikus tárgy ereje magához vonzzon, hogy finom ecsetvonásokkal megalkothassa szívem leghőbb vágyát. Draco tükörképére pillantok, és a szemeire, amik ezüstösen örvénylenek az üvegben.