Éjféli szikra 3.

Könnyeimet adom érted

Draco szeme olyan, akár a kora reggel égboltja, még a napfelkelte előtt. Halovány kék, ráboruló ködfelhőkkel. Egyszerre csillog, mégis fakó árnyalatok játszadoznak a pupillái körül. Sűrű szempillái le-fel mozognak, ahogy pislogva mustrálja az arcom ráirányuló szegleteit. A tekintetétől az az érzésem támad, hogy egyszerre szeretne mondani valamit, mégis hallgatna az örökkévalóságig.

Az ujjaim lassan elsöprik a szemöldökére hulló ezüst szőke tincseket, hogy lefussanak az arccsontja vonalán a markáns álláig. Mentolos illata körüllengi az ágyam, amin egymással szemben fekszünk, mintha csak az létezne és a hideg bőrét cirógató ujjaim.

Míg tekintetem minduntalan a csillogó szemei és ajkai között ingázik, az érintésemet ezúttal levezetem a karjára, amire támasztja a fejét. Fehér ujjaim olyan kontrasztot képeznek a Sötét Jegy fekete körvonalaival, amit még egy festő sem tudna ábrázolni ezer meg ezernyi színárnyalatból.

Amint a Sötét Jegy koponyájából kikacskaringózó kígyó pettyezett bőrére simulnak az ujjaim, Draco kiszabadítja a karját a kezem börtönéből és a hátára fekszik. Szürkületet idéző szemei a feketében játszó plafonra merednek.

- El kellett volna mennem - feszül meg minden létező izma. Kezdve a vaskos combizaitól a fül legapróbb izmáig.

- El sem kellett volna küldenem téged! - akadékoskodom.

Bármennyi veszélyt jelent számára, számomra, számunkra a Sötét Jegy és az azzal járó következmények, sokkalta nagyobb fájdalommal járna, ha csupán azért szakítunk, mert papíron ellenségek vagyunk.

Mit számít, hogy kinek az oldalán állsz, ha közben, ami éltet, a másikért dobog?

Márpedig a szívem egyetlen hajtóereje ez a kétségekbe bugyolált fiú.

- Nem - rázza a fejét ellenkezése kifejezéséül. - Komolyan, Stella! - billenti oldalra a fejét irányomban. - El kellett volna mennem!

Felpattan az ágyam sötét paplanjairól és a simára csiszolt padlón heverő ruháiért nyúl. Szívem szerint visszapörgetném az időt, hogy újraélhessem a könnyek övezte csókunk utáni pillanatokat. A szerelmes szavakat, a sóhajokat, az egymás testének préselődő bőrünket. Újra akarom ezt. Azt az ellágyult tekintetet, amivel megajándékozott csókunk feledhetetlen szüneteiben.

Most mégis, mintha teljesen elzárkózna előlem. Konkrét falakat épít fel maga köré, miközben felrángatja magára a fekete farmerjét. Tekintete már nem idézi a nap sugarait ígérő szürkületet, sokkal inkább olyan, mint a kéményekből felszálló mérgező füst.

- Ide. . . ? - vakarja meg a tarkóját zavartan, miközben rám néz. - Ide adnád a pólómat?

Minden szeretkezéssel töltött perc után le szoktam nyúlni a sötét pólóját, ami az alsóneműmmel társítva, konkrétan megtestesíti a tökéletes pizsamát. És ez ebben a pillanatban sincs másként.

- Nem - ülök fel az ágyamon. - Nincs alatta semmi.

- Az nem tartana vissza - jelenti ki hidegen.

Szavaival ellentétben az állkapcsa sokatmondóan rángatózik. Mintha szája barlangját harapdálná, amíg fogai közé nem serkenne vörös vére.

- Attól nem tartana vissza, hogy visszabújj az ágyba, vagy attól, hogy megszökj? - vonom fel a szemöldököm. - Mert, ha az utóbbi van érvényben, el kell keserítselek, hogy rém pocsékan csinálod.

- Stella. . . - harapja félbe a mondatot. - Nem csinálhatjuk ezt. Nem helyes!

- Micsoda? - kérdezem. - Hogy együtt vagyunk annak ellenére, hogy halálfaló vagy?