Éjféli szikra 3.

A sötétség hajnala

,,Szerencséje világhíres,

zöld ruhája ékes-fényes.

Kacsintgat sűrű szakálla mögül,

egyenest egy szivárvány fenekéből."

Hála istennek nem volt olyan szerencsém, hogy ismerjem Hollóháti Hedviget és neki is van olyan szerencséje, hogy nem ismert engem, mert az hót ziher, hogy egy-két kék folttal gazdagítottam volna a képét. A házának színeivel.

Félórás mélázásom után rájövök, hogy nem én leszek az első mardekáros, aki megfejti a Hollóhát Klubhelyiségbe vezető bejárati ajtón lévő sas talányát, nem én fogom felülírni a történelmet és megcáfolni azt a tényt, hogy a mardekárosok suták ehhez. Csak bővítem a társaimat azzal, hogy bután állok a tölgyfából faragott ajtó előtt és várok a csodára, ami nem következik be.

Mielőtt komolyabban elgondolkodhatnék a szövegen, amiből számomra egy milliárdos, mardekáros, komisz tekintetű unikornis jött ki, egy csapat hollóhátas verekszi át magát rajtam és hallgatja meg a sas találós kérdését.

- Egyre könnyebb talányokat ad fel, szinte már unalmas! - sóhajt fel az egyik, aki történetesen a hollóhátas kviddics csapat kapitánya. Ha már Hollóháti Hedviget nem tudom, ennek a gyereknek könnyen behúzok, ha még egyszer ki ejti a száján a ,,könnyű" és a ,,talányt" egy mondatba. - Leprikón! - rikkantja.

A hollóhátasok hurrogva nyomulnak be a klubhelyiségbe velem a nyomukban. Kizárt, hogy kint maradjak és küzdjek meg egy még bonyolultabb talánnyal, azt elfelejthetik. Sebtében átsurranok a gyérülő tömegen és besompolygok a lányok hálókörleteinek tornyába. Chóhoz.

Már majdnem két hete tart a suli és békén is hagytam őt ezekben a napokban, de a türelmi időm véges. Mindenki megérti, hiszen elvesztette a szerelmét, ennek eredményéül kerüli a csoportunkat, a csarnokot, a barátainkat, engem. Viszont egy éve ő sem engedte, hogy teljesen magam alá zuhanjak Draco elvesztése miatt, én sem fogom hagyni, hogy az a lány, aki még mélyen benne szunnyad, teljesen megszűnjön. Ha teljesen elvágja magát tőlünk, márpedig ezen dolgozik, akkor egy idő után kialszik benne az az apró kis fény is, ami még visszaránthatná önmaga legjobb verziójához.

De egyedül erre nem lesz képes. Éppen emiatt dörömbölök most az ajtaján és rángatom a kilincset.

- Húzz el, Terence! - üvölt ki az ajtón.

Megrökönyödve meredek a csokoládébarna ajtó lakozott felületére, ami oly tiszta, hogy még az én arcomat is visszatükrözi. Elégedetten konstatálom önnön magamat. Egy röpke pillanat erejéig azt hittem, hogy valamilyen istenverte sorscsapás eredményéül valaki a mardekáros fiú arcképével áldott meg engem, de nem erről van szó.

Csupán a barátnőmről, aki vagy kezd megtébolyulni vagy az utóbbi időben egy túlságosan is ismerős zaklatójával bővült a problémáinak listája.

- Engedj be! - kopogok, finoman szólva.

Meghallom Cho csoszogó lépteit és a kulccsal való babrálását. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy megőrült, különben nem nyitná ki ilyen nyugalommal az ajtót, mellyel felfedi saját magát. Bárki is legyen ő, mert látszatra nem a barátnőm. Összekócolódott fekete haja, álláig húzódó frufruja, maszatos arca miatt mintha egy idegent látnék, a szeme alatt húzódó sötét táskák egyeneset megrémisztenek. A sajnálat tejszerű köde kirobbanó erővel homályosítja el a levegőért kapkodó tüdőmet és dübörgő szívemet.