Suga kellékese

2. rész

Mit szólnál ahhoz, hogy majd egyszer újra találkoznánk? Umm... Lehet, kicsit merész és vakmerő kérés ez tőlem...?

Vettem egy jó frissítő zuhanyt, ezután újra gondolkozóba estem. Fogalmam sem volt, mi lenne a legjobb megoldás ebben a helyzetben. Levetett gatyám zsebére pillantva eszembe jutott, hogy én Young Min telefonját is felvettem még a saras földről az éjjel. Azonnal odaszaladtam, és hosszasan nyomtam a bekapcsológombot. Kis rezzenés kíséretében a készülék képernyője fel is villant. Viszont ahogy kiírt valamit a képernyő, rögtön két probléma is adódott. A telefon 5%-on volt, és kóddal volt levéve. Young Min telefonja hasonló volt anyáéhoz, így a töltő problémát hamar meg tudtam oldani. Meg is indultam rögtön a piacra, hogy elkérjem anyu telefontöltőjét.

Mire kiértem a piacra, már csak 2%-on volt a telefon és 1 próbálkozás maradt, hogy eltaláljam a kódot.

- Anyu születésnapja lenne tán? – tűnődtem, majd beírtam a négyjegyű évszámot. A telefon fel is oldódott, amit kisebb sikerrel könyveltem el magamban.

- Hé. – a telefont bújva észre sem vettem, hogy valaki keresztezte az utamat. Fel sem nézve a készülékből indultam el balra, hogy kikerüljem az illetőt. Megszólítása bicskanyitogató volt, de ezzel most nem volt időm foglalkozni. – Hé, te!

A második megszólalására már visszanéztem a fiúra, aki mellett éppen el akartam menni. Talptól tetőig megnéztem. Elegáns, egyáltalán nem körünkbe illő ruhaviseletén ugyan megakadt a tekintetem, de nagyobb jelentőséget még mindig nem tulajdonítottam neki. Mondjuk... Hozzá kell tenni, hogy az egész arcát eltakaró napszemüvege valószínűleg többe került, mint amennyi pénzt én valaha is láttam. Ahogy az idegent bámultam arra lettem figyelmes, hogy a telefon kis rezgéssel újra elsötétül. Az akkumulátor lemerült. Ekkor lettem nagyon pipa erre a bunkóra.

- Ez most miattad merült le! – förmedtem rá. Kicsit megilletődött a reakciómon. Egy pillanatra szóhoz sem jutott, amin még jobban dühbe gurultam. – Akkor most már mondjad, mit akarsz, ha ennyire le akartál szólítani!

A napszemüveges bunkó végig nézett rajtam, majd elnevette magát. A dühtől már nem láttam.

- Hogy leszólítani én téged? Már ne is haragudj, de itt valami félreértés van. Útbaigazítást akartam volna kérni, mert keresek valakit. De ha nincs vállig érő hajad azt hihetném, hogy egy fiú áll velem szemben.

Jó, hát alá kellett írnom, hogy a mostani megjelenésem nem éppen egy igényes lány képét adja vissza. Legalább két számmal nagyobb, lyukas farmerom egy övvel összekötve a derekamon, zokni nélkül felvett barna strandpapucsom is ezt igazolta. A szintén legalább egy számmal nagyobb fekete pólómról nem is beszélve. Ennek ellenére, mint nő, nagyon sértve éreztem magamat.

- Hogy mi bajod van?! – kérdeztem vissza ingerülten. – Ide figyelj, te elkényeztetett gazdag sznob...! Mindennek van egy határa, és te ezt épp most lépted át! Az én mostani helyzetemben éppen a kinézetem a legutolsó, amire odafigyelek. És amúgy meg... Te most komolyan így kérsz segítséget a járókelőktől? Örülj neki, hogy nem vernek meg ezzel a stílussal!

Kezemmel idegesen hadonásztam előtte. Mutatóujjamat megragadva hirtelen rántott maga elé. Arca nagyon közel került az enyémhez. A hatalmas napszemüveg takarta az arcát, de láttam, hogy ezzel most végre én is nagyon felmérgesítettem.

- Elkényeztetett... Sznob...? – ismételte a szavakat, amik a legjobban szíven ütötték, miközben fogai között szűrte a levegőt. – Te most nem tudod, kivel beszélsz, ugye?

Körül nézve a piacon észleltem, hogy egyre több ember tekintetét vonzottuk magunkhoz. Egy fintorral az arcomon jeleztem neki, hogy itt a vége.

- Hagyjál már! – kiabáltam, miközben keze szorításából próbáltam meg kirángatni az én karom.