Suga kellékese

42. rész

Köszönöm, hogy vagy nekem. Egyszerű szavakból összeálló mondat. Bárki ki tudja mondani, és a jelentésével is tisztában van. Úgy tartják minél jobban szeretünk valakit, ezen egyszerű szavakat annál nehezebb megfogalmazni neki.

Valami pittyeg... A sípoló hangokat emberi hangok próbálják túlkiabálni. Nem értem pontosan mit mondanak, de folyamatosan beszéltek. Egyik kezemen egyik ujjam megmozdult. Egy pillanatra szemem kinyitottam... Fehér maszkos és kék sapkás emberek néznek. A fejük felett világító lámpa annyira fényes volt, hogy nem bírtam nyitva tartani tovább szemem. Egyetlen mondatot hallottam ki érthetően.

- Rohamosan csökken a pulzusa!

Nem tudom, mennyi idő után, de halk motoszkálást hallottam, miközben még mindig sötét volt.

- Kérem, hadd maradjak itt még egy kicsit!

Ez a hang ismerős volt, de beazonosítani nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy szeretném még hallani ezt a hangot. Viszont túlságosan fáradt voltam még ahhoz, hogy kinyissam a szemem, és szóba álljak az illetővel.

- Már három nap telt el!

Ugyanaz az ismerős hang. Már volt annyi erőm, hogy kinyissam a szememet. Magam köré néztem, nem láttam senkit. Megint pittyegő hang, karomban infúzió. Kórházban vagyok... Felültem az ágyon, így néztem újra körbe. Az ágyamat egy függöny vette körül, be volt húzva.

„Mi történt?" Fejemet lehajtottam, miközben próbáltam felidézni valamit az elmúlt napok történéséből. Fejemhez kaptam, nagyon fájt. A függönyt hirtelen elhúzták.

- Young Ah! Felkeltél!

- Young Min?

Bátyám aggódva szaladt oda hozzám, megfogva egyik kezemet.

- Azonnal hívom az orvost. Hogy érzed magad?

- Mi történt velem?

- Nem emlékszel? – nézett rám kétségbeesve.

- Á... – fejemet újra lehajtottam, majd az ágyam melletti éjjeli szekrényre pillantottam. Egy ezüst nyakláncot pillantottam meg egy rózsával díszítve. „Ígérd meg, hogy mindig hordani fogod." Ekkor ugrott be a hang alapján az arc.

- Yoongi... – emeltem fel lassan a fejemet, majd oldalra néztem a bátyámra, aki ugyanolyan kétségbeesetten nézett vissza rám, mint én rá.

Eszembe jutott, hogy ölében cipelve, mellkasára döntve fejemet beszélt hozzám. „Young Ah, tarts még ki egy kicsit, kérlek. Mindjárt itt vannak a mentők. Maradj velem!"

- Yoongi... – sírtam el magam a fiúra gondolva.

„Hol vannak már a mentők! Nagyon vérzik a feje! El fog vérezni!" Egyre jobban zokogni kezdtem, ahogy felidéztem a történteket, amikre ki tudja mennyi idő után emlékeztem újra.

- Yoongi... Hol van Yoongi?

Kezemet bátyám kezének szorításából hirtelen szabadítottam ki. Az infúziót kitéptem magamból, és kirohantam a kórházi szobából.

- Yoongi... Min Yoongi!

A folyosón elhaladó orvosok és nővérek meglepedten néztek rám. De engem ez nem érdekelt. Mint ahogy az sem, hogy még mindig bennem volt a gyógyszerek hatása, és szédültem, alig láttam. A folyosó végére érve aztán megláttam közeledni valakit. Ismerős alakja volt. Egy bizonyos táv után már felismertem.

- Yoongi! Min Yoongi!

Sírva szaladtam felé, miközben ő is észrevett engem. Azonnal átöleltem, ő pedig ledobva mindent, ami éppen a kezében volt viszonozta az ölelésemet.