Suga kellékese

22. rész

- Fúj, milyen undorító halszagod van, te szánalmas csicska!

- Hagyjad már! Hisz' ez az egyetlen ruhája. Ha elszakítod, még a végén nem fog tudni mibe járni. Tudod, ezeknek nem futja semmire. A halat is úgy lopkodják mástól, aztán azt árusítják!

- Elintézem neked, hogy már holnap kicsapjanak innen, te kis kolonc!

Ördögi mosolyok... Soha meg nem szűnő verbális és fizikális bántalmazás... Igen... Ez volt a gimi... Sokan mondják, hogy a középiskolai évek, az akkori fiatalság, az ember legszebb évei. Egy felmérésben megkérdezték az embereket, hogy melyik időszakba mennének vissza a legszívesebben. Jelentős részük a gimis éveiket választotta. Állítólag az a fiatalság legszebb időszaka. Nos, akkor én a kisebbséghez tartozom. Nekem ugyanis ezek az évek voltak életem legszörnyűbb évei. Még egy osztálytalálkozó erejéig sem szeretném látni soha egyik osztálytársamat sem. Éppen ezért rá se hederítettem az sms-re, amit az osztálytalálkozóról kaptam. Dehát a sors fura fintora, hogy ugyanott lesz a BTS összejövetel is.

- Hahó! Young Ah?

- Hm?

Hirtelen néztem fel Yoongi-ra.

- Itt szólongatlak már egy jó ideje. Mi van veled? Történt valami?

Nem terhelhetem őt még ezzel is. Mármint... Ha elmondanám neki, biztos, hogy kitalálna valamit. De ezt inkább szeretném egyedül megoldani.

- Csak elgondolkodtam. Tudod, ha van egy dolog, ami megoldatlanul ért véget, akkor az visszajön hozzád. Vagyis úgy tűnik, hogy a megoldatlan feladatok szüntelenül megoldásra várnak, és ha nem teszel pontot a végére akkor azok egy nap visszatérnek hozzád.

- Még a végén filozófus lesz belőled.

Nagyon nem értette, mit szeretnék ezzel mondani, de ez nem is volt baj. Bementünk az erkélyről.

Az elkövetkező napokban csak is azon agyaltam, hogy hogyan tudnám megúszni a szombatot. Többféle kifogás, élethelyzet jutott eszembe, de egyik sem volt a legmegfelelőbb. Egyszer csak délután végül kipattant a fejemből az ötlet.

- Álbaleset!

A közös lakásba mentem volna éppen fel, mikor balra fordultam, és megláttam a lépcsőházat. Mögöttem éppen akkor jött be az ajtón Jimin.

- Jimin! – örültem meg neki, mire ő megtorpant a nem várt pozitív fogadtatástól. – Emlékszel még, hogy tartozol nekem a múltkoriért?

Céloztam a zongorás ügyre. Jaj, mikor is volt az már. De nekem egyelőre nem volt más a tarsolyomban, amivel meg tudtam volna fogni.

- Ömm... – tett úgy, mint aki egy másodperc erejéig is elgondolkozik. – Nem.

- Légyszíves, segíts nekem! – kérleltem.

- Mégis miben? – kérdezte meg végül.

- Leesni azon a lépcsőn! – mutattam a lépcsőház felé.

Jimin egy pillanatra rám nézett majd kikerült.

- Na, szia.

- De most komolyan! Nyomós okom van, amiért nem vehetnék részt a szombati vacsin. Persze, nem durván esnék le, csak éppen annyira, hogy ne tudjak elmenni.

- Látom, tényleg fontos neked ez.

Nagyban bólogatni kezdtem, hátha meggyőzöm.

- Na, jó. Annyit segíthetek, hogy a lépcsőházban kamerák vannak. Amik csak a lépcsőket veszik. Tehát a lépcsőfordulóknál nincsenek kamerák.