Suga kellékese

7. rész

Van olyan, hogy egy adott feladatra a helyes megoldás véletlenszerűen jön? Vagy egy ég jel sugallja meg nekünk a helyes választ, azt üzenve, hogy maradjunk a kiválasztott úton?

- Mondom, hogy nem tudom, kinek kéne lennem.

- Nem! – nevetett fel gonoszan. - Nem... Te! Te nem is fiú vagy! Te lány vagy!

Hát, ezt nem hiszem el, de komolyan. „Emlékszik rám!" De akkor is, nincs más választásom, mint tettetni a hülyét.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz. – fordultam sarkon. Most a legjobb megoldásnak azt találtam, ha lelépek innen. Tudom már, hol lakik, úgyhogy majd máskor visszajövök, ha biztosabb lesz számomra a terep.

Ekkor pár szomszéd ajtaja mögül neszt hallottunk. Mint, akik a zárat oldották volna fel, és ki akartak volna jönni. A lift felé vettem az irányt, de hátam mögül egy erős szorítást éreztem a csuklómon. Suga szó szerint berántott a lakásába. Az előszobába keveredtem. Rémülten bámultam a mögötte becsukódó ajtót. Körbe néztem... Nagyon otthonos kis lakás. 2 szoba, egy hatalmas konyha, nappali, tágas erkéllyel és persze egy külön rész ki van alakítva stúdiónak. Hát, végül is be akartam jutni ide mindenképp, hogy tudjak vele beszélni... De a kocka tulajdonképpen pillanatok alatt hatalmasat fordult. Most bármit megtettem volna, hogy kint lássam magamat, és minden pénzemet odaadtam volna, hogy minél távolabb kerüljek tőle...
Igen, tőle... Aki az ajtónak támaszkodva ölbe tett kézzel méreget engem tetőtől talpig. Minél hamarabb el kell kerüljek vele bármiféle kommunikációt. Kicsit bizonytalanul, de megindultam az ajtó felé, hátra félreáll onnan, és egy szó nélkül utamra enged. Természetesen, nem így történt. Ugyanúgy ölbe tett kézzel nyújtotta nyakát előre. Pontos és közeli rálátást nyert az arcomra. Ijedten ugrottam vissza eredeti helyemre. Ez számomra még a kommunikációnál is végzetesebb lehet. „Rendben, akkor tagadjunk, míg bele nem fárad."

- Figyelj, én csak bocsánatot jöttem ide kérni. De az előbbi nevetséges feltevéseddel végleg megértettem, hogy ne zaklassalak többet.

- Mégis milyen feltevésemmel?

Megint meglepődtem a megnyilvánulásán. Az akarja, hogy saját magamtól mondjam el. Nahát, azt várhatja. Következő lépés, hogy nekiállok feljebb.

- Suga, én Park Young Min vagyok a BTS 8. tagja, asszisztens helyettese és... És a te kellékesed. Sérti az önérzetemet az előbbi felvetésed!

Suga ellépett az ajtótól, és megint közelíteni kezdett felém, pontosabban az arcom felé. Már éreztem, hogy az orrából kiáramló levegő az arcomra áramlik, így határozottan fordítottam oldalra a fejem. Szemeimet behunytam, kezeimet ökölbe szorítottam magam mellett.

- Akkor miért nem engeded sosem, hogy valaki az arcodba nézzen rendesen? Mióta itt vagy egyfajta távolságot tartasz. És ez olyan fura. – a következő mondatokat már emelt hangvételben intézte hozzám. – Mintha nem akarnád, hogy valaki közelebbről is megnézzen és észrevegye a lányos vonásaidat! Kíváncsi lennék, mit keres Park Young Min helyén egy lány.

- Én vagyok Park Young Min! – kiabáltam vissza két szemébe nézve mérgesen. Ökölbe szorított kezeim remegni kezdtek a dühtől.

- Talán őt is elverted valami döglött hallal?

- Fejezd be! El akarok menni! – erősködtem, mindhiába.

- Vagy talán őt nem is elverted, hanem agyon verted!

- Az azért volt, mert annyira bunkó voltál velem!

Egy perc néma csend alakult ki közöttünk. Ő azért hallgatott, mert gonoszan nevetnie kellett, miközben újra az ajtónak támasztotta hátát. Én pedig azért, mert tudtam, hogy most tényleg itt van a vége mindennek. Dehát az én hibám. Annyira elöntötte a méreg az agyamat, hogy a végén elszóltam magam. Olyan buta vagyok...