Suga kellékese

1. rész

A veled töltött idő rövidebb volt, mint egy nyári éjszaka. Viszont annál tartalmasabb és felejthetetlenebb volt.

2016 szeptember 12, este 7 óra 44 perc, Kyungju városa. 5.1-es erősségű földrengés rázta meg a városunkat. Az emberek fejvesztve próbáltak meg menekülni lakásaikból parkokba és nyílt terekre, ahol úgy gondolták nem eshet bántódásuk. Azt hittük ennyivel és a későbbi kisebb utórengésekkel megússzuk. Hát, tévedtünk. Nagyjából háromnegyed órával később pontosan este 8 óra 32 perckor jött a következő, ami még ennél is erősebb rengés volt 5.8-as erősséggel.
Ezen az estén az én családom élete is örökké megváltozott. Egyrészt az akkori 23 életéven alatt először érzékeltem ekkora katasztrófát és kétségbeesettséget. Másrészt 3 fős családunk egyik tagját súlyos baleset érte. Én már későn érkeztem haza...

- Anya! Anya, térj magadhoz! – belépve az ajtón a kis házunk konyhájában anya feküdt, feje körül vértócsa.

- A konyhaszekrény tetejéről leeső súlyos tárgy maradandó károsodást okozott édesanyjuk idegrendszerében, amely főleg a hallást és a beszédet fogja befolyásolni a jövőben.

Az orvosi konzultáció után elkeseredetten ballagtam ki bátyámmal a kórteremből. Tanácstalanok voltunk, de én csak is magamat okoltam.

- Otthon kellett volna lennem vele tegnap... – keseregtem.

- Senki nem tudja, mit hoz a jövő. Ez egy beláthatatlan katasztrófa volt. Felesleges olyan dolog miatt hibáztatnod magad, amit nem tudtál volna megakadályozni. – Young Min a bátyám két vállamat megragadva állt elém a kórház folyosóján és mondta a bíztató szavait. – Szembe kell néznünk a jövő negatív változásaival. Tudomásul kell vennünk ezt a tényt, és alkalmazkodnunk kell hozzá. Hm? Young Ah.

Igen, ez vagyok én. Park Young Ah. 2016-ban voltam 23 éves, amikor Kyungju-ban beütött a katasztrófa. Szegény családban nevelkedtem fel, apám születésemkor elhagyott bennünket egy másik nőért. Ekkor maradtunk 3-an. Ebben az időszakban fordult a sorsunk rosszra. Én, mióta az eszemet tudom a halpiacon nőttem fel, ahol anyukám volt az egyik árus.

- Helló! Jó napot! Mennyibe kerül a csikóhal? Hölgyem? Hahó!

- Jó napot! – ugrottam oda anya helyett ma is a pultba. A betegsége miatt nem hall semmit, így a vevő akárhányszor is kiabál neki idegesen, nem hallja, ha nem néz éppen arra. – Mennyit adhatok a csikóhalból?

A családunk másik tagja az örök álmodozó Young Min. Ő a bátyám. Tőlem másfél évvel idősebb. Mindenben támogatjuk őt, hogy sikeres legyen, és el tudja érni az álmait. Nagyon sokat tanult, táncos szeretne lenni egy híres ügynökségnél. Munka mellett keményen gyűjtötte a pénzt az egyetemi tandíjára.

Sosem gondoltuk volna, de az ő ideje is elérkezett. A mai napon elválunk egymástól.

- Mindig is tudtam, hogy sokra fogod vinni. – alkalmazkodva a betegségéhez és a körülményekhez mindannyian megtanultuk a jelnyelvet, hogy kommunikálni tudjunk egymással. Így szólt most anya Young Min-hez, aki könnyes szemekkel válaszolt nekünk.

- Sikeresen befejezem az egyetemet Amerikában, és visszajövök, gazdaggá teszem a családunkat.

Igen... A bátyám lehetőséget kapott, hogy a táncakadémián kimehessen Los Angeles-be és ösztöndíjjal ott fejezhesse be az egyetemet. Nem volt ezután kérdéses, ha visszatér, akkor egy jóhírű ügynökségnél fog tudni elhelyezkedni. Ez a nehéz anyagi helyzetünket megoldaná, de semmiképpen nem akartuk őt elengedni egy idegen országba. Emiatt sokat vitáztunk is, de Young Min-nek ez az álma, amit semmiképpen nem akar feladni. Beletörődtünk hát, így engedtük őt el.