Amikor betáncoltál a szívembe... Jamie

17. Fejezet +18 Lánykérés

Eljött a napja, hogy átvegyük végre a lakást, ami miatt már nagyon izgatott voltam. Mikor beléptünk, csodás illat csapta meg az orrom, mivel az átadás előtt az egészet kitakarították. A bútorok már nem voltak ott, de legalább mi rendezhettük be az egészet. Jamie-nek volt pár megmaradt bútora, amivel tudtunk mit kezdeni, de azért be kellett szerezni jó párat még. Úgyhogy mivel mind a ketten nagy IKEA rajongók voltunk, első utunk oda vezetett. Az ízlésünk elég hasonló volt, úgyhogy nem volt túl nagy probléma ezzel sem. Szinte már zavarba ejtő volt, mennyire jól meg tudunk egyezni bizonyos kérdésekben. Elkezdtük berendezni a lakást, ahogy jöttek meg a bútoraink és két hét alatt, teljesen beköltözhető állapotba került a mi szép lakásunk. Mikor beléptem a kész lakásba, úgy éreztem mintha a legszebb álmomba lépnék be. Tökéletes lett, egyszerűen nem találtam a szavakat. Jamie megállt mellettem és átkarolt.

- Büszke lehetsz magadra. – mondta mosolyogva.

- Miért?

- Mert nagyon szép munkát végeztél. Gyönyörű lett a lakás.

- Igazából ez közös érdem, mert együtt csináltunk mindent. – kacsintottam rá.

- Mi lenne... - a konyha pulthoz lépett és egy pezsgőt fogott a kezébe. – ha ezt most meginnánk, aztán felszentelnénk a lakást, akárhol. – súgta a fülembe. Felnéztem rá és megcsókoltam.

- Tudod, hogy vevő vagyok bármire, de nekem most el kell mennem elintézni pár dolgot. Este viszont, ha hazaérek, talán belefér egy kis móka. – mondtam neki mosolyogva.

- Hát jól van, de szavadon foglak abban biztos lehetsz.

- Reméltem is! – néztem vissza az ajtóból és elindultam lefelé. Aznap rengeteg dolgom volt, a munkámban is el voltam kicsit maradva, úgyhogy volt mit pótolni. Az egész napom rohangálás volt és eléggé el is fáradtam estére. Mikor hazaértem az egész lakásban sötét volt, csak gyertyák égtek minden felé. Éreztem, hogy valami jóra számíthatok, de sehol sem láttam Jamie-t. Egyszer csak, mikor megálltam a nappali közepén, váratlanul mögöttem termett és átkarolta derekamat.

- Hiányoztál már nekem. – suttogta a fülembe és arcon csókolt.

- Te is nekem. Látom, az első nap fel akarod gyújtani a lakást. – mondtam kuncogva.

- Ünneprontó vagy. Pedig vacsorával is készültem, meg egy kis meglepetéssel. – felcsillant a szemem ezt hallva. Imádtam a meglepetéseket, csak mindig alig tudtam kivárni. Megfordultam és szemébe néztem.

- Mi a vacsora?

- Carbonara, de most kicsit másképp.

- Hogy lehet azt másképp csinálni? – néztem rá értetlenül.

- Majd megtudod. – kihúzta nekem a bárszéket és intett, hogy foglaljak helyet. Leültem és elém tette a világ legkívánatosabbjának kinéző carbonara-ját. – Igazából két meglepetésem is van. Az egyik itt van a lakásban. – rám nézett vigyorogva, tele szájjal.

- Most kíváncsivá tettél. – mondtam neki csillogó szemekkel.

- Emlékszel arra a félszobára, amivel nem tudtuk mi legyen? – bólogattam, de közben értetlenül néztem rá. – Hát én ma megcsináltam.

- Komolyan? – néztem rá érdeklődve.

- Bizony. Akarod látni?

- Persze, nagyon szeretném. – felálltunk a pulttól és a szoba felé vezetett. Izgatottan kinyitotta az ajtót és mikor beléptem kikerekedtek szemeim. Jamie berendezett nekem egy kis dolgozó szobát. Tökéletes volt, az összes bútor, a laptopom egy szép asztalon és összességében minden, gyakorlatilag nem találtam a szavakat. – Ezt egyedül hoztad össze?