Hudson Fivérek

• 8 rész

Skyler
05.05

Remek. Mostmár őrizhetem Cameron titkát is. A Miami egyetemen tanul művészetet. Nyilván nem véletlen nem merte elmondani. Ha ezt az apja tudná... Mármint azt,hogy a legnagyobb fia, aki lehetne az első utódja, mégsem lesz az. De ameddig ő tartja a száját arról, hogy én itt jártam, addig én is tartom az én számat.

Ma kellett leadni a jelentkezéseket. Próba szerencse, leadtam a képzőművészetire is, de nem fűzök hozzá sok reményt. Úgysem vesznek fel, így nem kell gondolkodnom, hogy hogyan mondom el itthon. Természetesen Philadelphia közgazdaság szakjai is szerepelnek a jelentkezéseim között. Mindent Abiért.

Ma írtuk az első két vizsgánkat. Holnapra marad még kettő, és kész is vagyunk. Persze csak az írásbelikkel. A többire júniusba kerül sor.

Mai edzésemnek kivan írva 7 kilométer futás, úgyhogy mihamarabb túl is szeretnék esni rajta. Szőke hajam egy copfba kötöttem, és felhúztam a narancssárga futócipőm. Az utcára léptem, ahol sokat babráltam az okos órámmal, mivel nem akarta elindítani a stoppert.

- Hülye szar! - kezdtem el veregetni.

- Attól nem javul meg! - szólt az út másik végéről  a nevető Cam.

- Kösz a jó tanácsot... - legyintettem félvállról véve őt. - Mi a fasz van már veled... - kezdtem agresszívabb lenni, mert már nagyon felmérgelt ez a szar...

- Sky! Mi van veled? - már csak azt vettem észre, hogy Cam lefogja a kezem, amivel majdnem szétvertem az ártalmatlan órám. - Jól vagy? - kérdezte, s furán nézett rám.

- Én forgok, vagy te? - tettem fel a kérdést. Forgott velem az egész világ. Nagyon hirtelen jött ez a rosszullét, de egyből a padlóra küldött. Szó szerint. Vagyis majdnem... csak épp Cameron elkapott. Innentől már csak emlékképek vannak meg, egy mentőautóban, majd egy vizsgálóban, és egy korteremben. Egy ágyon ébredtem, s Cameron feszülten figyelő arcát vettem először észre.

- Hol vagyok? - keltem fel. - Mi történt? - nem értettem, hogy mit keresek itt.

- Héj lassan... - nyúlt oda a fiú, s először életében aggodalmat láttam az arcán átsuhanni. - Semmi baj. Összeestél Skyler.

- Üdv Sklyer! John doktor vagyok. Emlékszik bármire?

- Nem. Csak arra eszméltem, hogy itt vagyok.

- Értem. Van valami stressz az életében?

- Nincs. - vágtam rá határozottan.

- Biztos? Iskola? Sport? Család? Semmi? - faggatott tovább.

- Most vizsgázok a suliban. A sporttal nincs semmi baj. Versenyszerűen lovagolok, és futok.

- Értem... - írt valamit a lapjára. - Nem érzi megterhelőnek?

- Miért kérdez ennyit? - ráncoltam össze a homlokom. Már rosszul éreztem magam ennyi kérdéstől.

- Csak szeretném felállítani a diagnózisát.

- Sky, csak segíteni szeretne. - fogta meg a kezem Cam. Mire még furcsábban néztem. Lehet,hogy képzelődök?

- Igazából. A futás már aféle kényszer. Rengeteget futok, és ez nagyon megterhelő.

- Értem. Nos Skyler, túl sok az életedben a stressz. Ez rendkívül kiveszi az energiáid. Azt javaslom, hogy engedd el az egyik sportot, és egy kicsit vedd lazábban az életed. Különben ezek a pánikrohamok erősebbek lesznek.

- Pánikrohamok? - kérdeztem értetlenül. - Én pánikbeteg volnék?

- Ne aggódj! Ezt könnyen lehet orvosolni! Írtam fel neked nyugtatókat, és amit javasoltam. Bőven elég egy sport is... Jobban leszel, ne félj! - mosolygott, majd távozott. Én csak értetlenül bámultam magam elé.

- Héj! Skyi! Semmi baj. Hallottad, csak elengeded az egyiket, és minden megoldódik. - simította meg a karom a fiú. Egy könnycsepp kicsordult a szememből. - Sky, mi a baj? - törölte le ő az ujjával.

- Ez nekem nem megy Cam. Nekem hajtanom kell. Törekednem a tökéletesre. - kezdtem el zokogni.

- De Skyler, te már születésed óta tökéletes vagy. Az anyukád nagyon büszke rád. - egyből ránéztem utolsó mondata után. - Apukád megérti majd.

- Csak miatta csinálom. Csak apa miatt nem hagytam még abba a futást. És Natre is nekem kell folyton vigyáznom, mellette tanulni sem tudok. Plussz, most itt van ez a hülye felvételi. Tudod milyen nehéz? Tudod, milyen nehéz anyu nélkül? - sírtam tovább. Átölelt karjaival, s bele fúrtam a fejem.

- Elképzelni sem tudom. De te vagy a legerősebb ember, akit ismerek. És ne aggódj, majd segítek neked, ha akarod, ha nem. - rátette a fejét a fejemre. Aranyosan nézhettünk ki kívülről. De most nem érdekelt, mert csak az számított, hogy ilyen szar állapotomban ő mellettem van.

- Sky! Mi történt? - érkezett meg apa rettenetesen izgulva.

- Én most magatokra hagylak. Menni fog! - nézett még vissza Cam, majd kettesben hagyott apuval.

- Apa beszélnünk kell...

- Mi a baj kincsem? - aggódva ült le mellém.

- Abba akarom hagyni a futást. Már rég nem élvezem. Csak miattad csinálom, hogy büszke légy. - megint utat kaptak a könnyeim.

- Oh kincsem. - ölelt át apu. - Én már a születésed óta büszke vagyok rád. Nem számít, hogy mit csinálsz, vagy nem csinálsz. - ez a pillanat többet jelentett nekem mindennél. Anyu halála óta nem voltunk ennyire közel testben, s lélekben sem apuval.