Hudson Fivérek

•11 rész

Cameron
06.11

- Héj Skyler! - szólítottam meg kora hajnalban. Mikor mind a két család már bepakolt, s indulásra készen volt. Láttam, hogy már beült a kocsijukba, s csak lesett kifele. Szerintem Abit várta, hogy mellé üljön, de nem tette meg a húgom.

- Tessék? - nézett felém unottan. Nem volt valami lelkes, mióta szétmentek Chrissel.

- Nem jössz velem? - mondanám, hogy meggondolatlan voltam, de ezt előre kiterveltem. - Én biztosan nem foglak faggatni. - tettem hozzá, míg a lány gondolkodott.

- Miért mész külön? - kérdezett vissza.

- Hogy anyuékkal tudjanak menni nagyiék. Na meg persze, rohadtul nem férnek be a cuccok. - forgattam meg a szemem, s ő elnevette magát. - Akkor...? - izgultam nagyon, hogy mit felel.

- Hát, nem szeretném, hogy egyedül legyél... - szedte ki a cuccát a kocsijukból, s átrakta a kocsim anyósülésére. Mi voltunk a legelsők, akik elindultak, valószínű mi is fogunk elsőnek oda érni, főleg az én vezetésemmel.

- Már értem, hogy miért tapadnak rád a lányok. - mondta az út elején.

- Mert piszok helyes vagyok? - húztam magabiztos mosolyra az ajkam.

- Inkább az autód... - nevetett Sky. Egy új, fekete Range Roverem van. Nem is gondoltam rá, hogy neki bejön.

Ezután beállt a csend. Skyler kifele bámult az ablakon. Meseszép volt, ahogy nézelődött. Tökéletes rálátásom volt rá, így oldalról.

- Mi az? - kérdezte, mikor észrevette, hogy rejtett mosollyal bámulom.

- Semmi... - mosolyogtam még nagyobbat, de a tekintetem visszahelyeztem az útra.

- Kérdezhetek valamit? - nyögte ki egy kicsit félve.

- Persze.

- Nem tudod, hogy Abigailnek mi baja van? Mármint, azt hittem, hogy levakarni se bírom majd a szakítás miatt. Erre azóta se kérdezett, vagy valami.

- Őszintén, fogalmam sincs. De szerintem csak James foglalja le ennyire. Bulizni van, aztán Abi nem bízik meg benne, és egyfolytában írogat neki. Szerintem nem is aludt semennyit.

- Nem értem, hogy tudnak eddig együtt lenni. Mármint, botrányos a kapcsoltuk...

- Egyetértek. És mint tudjuk, bizalom nélkül nincs kapcsolat. - Skyler a mondatomra oda kapta a fejét, de nem szólt semmit, csak bámultunk egymás szemébe. Én törtem meg ezt, mivel muszáj volt az útra figyelnem.

- Megálljunk? Vagy átveszed? - ajánlottam fel Skylernek a vezetés lehetőségét.

- Komolyan? Oda adnád a kocsid? - lepődött meg.

- Ha nem szeretnéd nem. - viccelődtem.

- Jó, hogy átveszem! - egyezett bele, s cseréltünk is. A maradék 2 órát Skyler vezette le, igen gyorsan.

Mi értünk elsőnek oda, anyuék még 2 órára voltak. Bepakoltuk a cuccokat, bekapcsoltuk a hűtőt, meg ilyeneket, majd következhetett a szobáink elfoglalása. A kettőnk szobája pont a folyosó végén volt. Régen, mikor még nagyon jóba voltunk, mindig kimásztunk az ablakunkon, s kiültünk a teraszt fedő tetőre. Sokat néztük a csillagokat közösen, mikor még picik voltunk.

Amint ledobtam a cuccom, ki is másztam oda, hogy felidézzem a régi szép emlékeket. Csak ültem ott becsukott szemmel, és jó érzés kerített hatalmába.
Majd egyszer csak hallottam az ablak nyikorgó hangját. Tudtam, hogy Skyler az, ezért meg se mozdultam. Ő csak némán leült mellém, s nézelődött. Szerintem ugyanarra gondoltunk.

- Jól vagy? - kérdeztem tőle miközben őt néztem, de ő nem fordította felém a fejét.

- Mostmár igen. - nagyon jól esett a lelkemnek, hogy ezt mondta. Tudtam, hogy mennyire szeretett itt lenni, velem. - Emlékszel.? - ejtette ki halkan a száján, miközben mélyen a szemeimbe nézett.

- Hát, hogyne emlékeznék? - mondatom teli volt érzelmekkel. Szája szélét mosolyra görbítette. Egyszerre néztünk le a másik szájára. Ő összedörzsölte két ajkát, s ez volt a végzetem. Nem bírtam tovább. Elkezdtem felé hajolni, mire ő is. Megkönnyebbültem, hogy nem csak én akarom őt megcsókolni. Ezért kicsit hevesebben tapadtam az ajakira. Lágyan összefonódtak az ajkaink. S mikor nyelvünk egymáshoz ért, az maga volt a mámor. Magamhoz húztam, s bemásztunk a szobámba. Bedőltünk az ágyamba, de levegőt se engedtük venni a másikat, úgy csókolóztunk. Mikor felé magasodtam, a lány finoman ellökött magától.

- Lehet, hogy most nem megyünk ennél tovább? - kérdezte félve.

- Nekem ez is tökéletesen megfelel. - nyugtattam meg.

Leheveredtem mellé, s a lehető legközelebb húztam magamhoz. Szorítottam, mintha nem lenne holnap. Melegen összebújva aludtunk. Szerintem ilyen jót még sosem aludtam. Lágyan lihegem az előttem alvó lány nyakába, a haján keresztül, hisz tökéletesen befúrtam oda a fejem. Majd egyszer csak nagy ricsajjal megérkezett a családunk, persze egyből fel is keltünk rá.

Skyler kapkodva nyitotta az ablakot, de még mielőtt kiszaladt volna, elkaptam.

- Csak tudd, hogy én mindig melletted leszek. - elmosolyogta magát, bólintott egyet, majd az ablakon keresztül átment a saját szobájába.