Mindent Érted. - S.S. második része.

7.Fejezet

       - Mégis hogy a francba törtènhetett?! - Üvöltöttem magamból kikelve.
       - Próbáltuk meg állìtani őket de váratlanul èrt minket ìgy sebtèben nem tudtunk mit tenni..- horkasztotta le fejèt Scot. Dühtől eltorzúlt arcal nèztem szemèbe majd ellöktem magamtòl. Gondolkodás nèlkül indultam el a kijárat felè.
       - Add ide a kulcsodat. - Utasìtottam Adamat.
       - T..tessèk? - Kèrdezett vissza amivel csak mèg jobban felidegesìtett. Minden nyomorult percel csökken annak az esèlye, hogy utolèrjem őket ezek pedig csak az időmet húzzák.
       - A kulcsodat! - üvöltöttem rá ő pedig össze rezzenve a zsebèbe túrt. Kivette belőle a csomòt ès lassan felemelte. Türelmetlenül kaptam ki kezèből ès azonnal futottam a motor felè. Hangos dübörgèssel indult be a motor, egy percet sem várva mozdult meg jobb kezem rá adva a gázt. Fèny sebesen szágúldottam az egyetlen úton ami ki vezet a raktár èpületől, ès mind gyorsabban ès gyorsabban nyomtam a gázt remènykedve abban,hogy meglátom az autò fènyszòròját a sötètsègben. Satu fèket nyomtam mikor megláttam magam előtt az elágazódást. Szívem szinte ki akart esni a helyéről. Tudtam, hogy egyetlen egy döntésen múlik minden.       Torkom kiszáradt össze szorult ahogy néztem magam elé. Jobbra vagy balra? Sebességbe tettem a motrot és jobbra indultam. Szeltem az utakat, hallottam ahogyan süvít mellettem a szél de én csak mentem és mentem még mindig reménykedve abban, hogy meglátom magam előtt a kocsit. De hiába gyorsítottam, hiába voltam úton már egy órája nem láttam sehol. Lefékeztem majd lendülettel száltam le a motorról levéve a kacigámat. Idegesen és zihálva túrtam a hajamba ahogy az előttem elterülő kihalt utat figyeltem. Földhöz vágtam a bukósisakot, hogy annak külső védőrétege apró darabokra tört az aszfalton. Zokogva rogytam térdeimre.    Azt mondtam vigyázok rá. Meg igértem neki és magamnak is. Hallottam ahogyan megállt mögöttem egy autó, de sem a zokogásom sem a bennem lévő borzalmas érzés nem hagyott alább.

       - Nincs semmi baj. Meg fogjuk találni. - Tette vállamra kezét Dylan.
       - Meg igértem, hogy vigyázok rá! - Kiáltottam torkom szakadtából amennyire csak a könnyek engedték. - Az én kibaszott hibám, érted!? Elvesztettem! - Üvöltöttem arcába. - Az én dolgom lett volna megvédeni, de még ezt is elbasztam! - Üvöltöttem tovább. Dylan szemében láttam az együtt érzést, és láttam rajta, hogy nem engem hibáztat, de el sem tudja képzelni, hogyan robbantott ez szét belülről. Annyira fájt, hogy már nem az idegesség miatt ordítottam hanem a fájdalom miatt. Le térdelt elém és magához ölelt.      Életünkben először és láttam hogyan gördülnek ki a könny cseppek az ő szeméből is. Meg kellett értenem, hogy számára is volt valaki Tracy. Sőtt a házamban lakók számára is. De annyira borzalmas és erős volt ez az érzés, hogy mozdulni sem tudtam tőle.

       - Gyere. Haza kell mennünk. - Emelt fel Dylan letörölve könnyeit.
       - Nekem Ő a haza. - Suttogtam megtörve a fejemet rázva. Lehajtott fejjel dobtam át lábam ismét a motoron és vissza felé vettem az irányt Dylan mellet elhajtva. Nem haza mentem. Nem nevezem hazámnak azt, ahol ő már nincs. Ahogy benyitottam a sötétséggel és ürességgel megtelt házba ismét eszembe jutott. Nem rohant le a lépcsőn, nem foghattam kezeim közé csöppnyi testét és nem fogadhattam édes csókjait számon. Mindig éreztem mennyire hiányoztam neki még akkor is ha csak pár órára mentem el. Idegesen kaptam fel az ajtó mellől a vázát és minden erőmmel földhöz vágtam. Élesen ért földet és millió darabjaira hullott épp úgy ahogyan én is.

   Hatalmasat ordítottam ahogy a könnyeim megint előtörtek és nem tudtam megállni. Törtem és zúztam ami csak a kezembe került még kimerülve nem estem ismét térdeimre. - Hol vagy?!        - Kiáltottam az ürességbe.- Istenemre mondom, hogy megtalállak! Bocsájts meg nekem kérlek! - Sírtam megtörve. - Kérlek... - Csuklott el hangom. - Nem tudok és nem akarok nélküled élni... - Suttogtam kezeimbe temetve arcomat. Feltápászkodva gyengén álltam fel és a konyhába mentem. A törött tányérok közül tompán emeltem ki a wiskey üvegét majd vissza bandukoltam az előszoba lépcsőjéhez. Lustán csúsztam le az oszlopon a lépcső aljára ülve. Felnyitottam a méreg tetejét és jól meghúztam azt. Könnyeim már ki apadtak, de a bennem lévő szorító érzés egy kicsit sem múlt el. Hallottam hangját a fejemben. A nevetését. Azt ahogyan azt mondta gyereket szeretne tőlem. Éreztem gyengéd érintését arcomon. Hallottam, hogy azt mondja hiányoztam neki, és hogy mennyire szeret. Szét mart minden egyes emlék és gondolat ahogyan a wiskey a torkomat. Elvesztettem az egyetlen dolgot ami éltetett.

       - Meg foglak találni. - Suttogtam magam elé nézve az ajtót, hátha megpillantom őt bejönni az ajtón. De ez nem történt meg.