Mission to not fall in love

28. ,,Szeretlek"

-Na mi volt?-kiabálta Stevenek Bucky aki addigra már összeismerkedett a csapattal. Steve megrázta a fejét.-Semmi?!
-Semmi.-ült le közéjük.
-Mit műveltél hogy ennyire nehezen adja neked magát?-nézett rá Bucky.
-Hosszú történet.-nézett maga elé.
-Ne szomorkodjunk. Holnap van Morgan születésnapja és nem akarom hogy azt gondolja bárki bármiért is szomorú.-jegyezte meg Tony.
-Ne haragudj.-igaza volt Tonynak. Legkevésbé Morgannak van szüksége arra hogy a szerelmi élete miatt szomorkodjon bárki is.
-Beszélünk odakint Steve?-kérdezte Bucky, ahogy felállt.
-Baj van?-állt fel ő is.
-Nincs.-mentek a teraszra.
-Mond miről van szó.-ültek le a teraszon lévő székre.
-Ne hidd el Reinna szavait.-mondta ki azonnal.
-Mi?
-Mikor kikapcsolta a hangot elmesélt mindent rólatok. Az egész kapcsolatotokat. Az hogy mekkora ellenségek voltatok és hogy mennyire utáltátok egymást és...
-....persze hogy csak a rosszra emlékszik.-bámulta a földet.
-...és hogy mennyire belédszeretett.-fejezte be Bucky amire a kapitány felkapta a fejét.
-Mi?
-Még ha nem is ismeri be...szeret téged még mindig. Csak fél.
-Mégis mitől?
-Hogy újra elveszít.
-Ezt...ezt hogy érted?
-Nem azért nincs veled mert nem akar veled lenni. Csak fél mi lesz ha kiszeretsz belőle vagy egyedül hagyod.
-Kiszeretni belőle?-lepődött meg.-Két éve képtelen vagyok másba beleszeretni miatta. Egyedül hagyom-e? Ha tehetném éjjel nappal mellette lennék.
-Akkor mit keresel itt?-mosolygott a kapitányra.
-Me-mennem kell! Ne haragudj Buck.-állt fel ahogy újra kiviharzott az épületből. Motorra ülve indult újra az ex álfeleségéhez. Idegesen kopogott az ajtaján mire végre kinyílt.
-Te...? Mi a baj? Történt valami?-látta a kapitány nehéz légzését.
-Mond ki hogy már nem szeretsz.
-Mi?
-Ha képes vagy a szemembe mondani hogy már nem érzel semmit se irántam, esküszöm elengedlek. De hallanom kell biztosra hogy már nincsenek érzéseid irántam. Hogy nem akarsz velem lenni.-Rei csendben állt.-Rei kérlek...! Csak mond ki amit érzel.
-Szeretlek...-Steve szemei meglepettséget mutattak hisz valamiért azt képzelte Rei újra elfogja őt lökni magától.-...és veled akarok lenni.
-Rei...
-De mi van ha újra egyedül maradok...? Ha újra csalódok...?-egy könnycsepp gördült le az arcán.
-Mi? Nem! Nem leszel egyedül.-törölte a könnyeket a szeméből.-Nem foglak egyedül hagyni.
-Mi van ha nem fog működni?-az ajkai megremegtek.
-És ha fog?-kérdezett vissza.-Én...szeretlek Rei. Tudod mióta? Amióta egyszer hajnalig beszélgettünk miután hazaértünk a menhelyről. És mindenről beszéltünk és...boldog voltam. Akkor tudtam hogy elbuktam az ígéretünk mert őrülten belédszerettem. Adj egy esélyt nekünk Rei, kérlek.-Rei hátrált, ahogy elsétált Steve kezeitől.-Rei kérlek ne csináld.
-Nincs matracom. Kénytelen leszel mellettem aludni.
-Rei...
-Maradj mellettem...kapitány.-egy mosoly ült az arcára. Steve pedig két határozott lépéssel már vadul esett az ajkainak ahogy egy könnyed mozdulattal lökte be az ajtót maguk mögött. Vágytak egymásra, ez nem volt kérdés.
-Mennyire vágytam már az ajkaidra.-engedte el egy picit az ajkait.
-Sajnálom.-hajolt újra a kapitány ajkai után.
-Rei...
-Hm?-nézett rá ahogy a kapitány az arcát simogatta.
-Mond hogy ez nem csak egy éjszaka.
-Rég nem csak egy éjszaka.-mindkettőjük szeme csillogott.-Sajnálom hogy ennyi ideig megvárattalak.
-Most bőven kiengeszteltél.-az a mosoly nem tűnt el a kapitány arcáról. Hogy is tűnhetett volna mikor két év magány után végre újra a karjai között tarthatja őt?
-Délután...az a beszéded nagyon édes volt.
-Láttam a szemeiden hogy tetszett, de mégis képes voltál becsukni az orrom előtt az ajtót.-nevetett.
-Rég volt ilyen nehéz döntésben részem.-Steve csak nézte őt és tudta.
-Szeretlek Rei.
-Én is szeretlek Steve.-ezek a szó pedig többet jelentett neki mindennél.