You're All I Need ✔️

24.Mason

◾
◾
◾

   Rossz. Nagyon, keservesen rossz úgy ébredni, hogy mozdulni sem bírsz. A fél testem gipszben van, vagy kötözve. Minden porcikám fáj, és sajog. Szerencsére kaptam fájdalom csillapítót már, de amíg nem hatott, elég szar volt. Főleg a fejem fájt nagyon. Az orvosok persze nem haboztak, azonnal alá vetettek a vizsgálatoknak, például hogy nem-e bénultam le. Örömmel jelentem, nem történt ilyesmi. Szerencsére minden testrészem a helyén van.
Mivel éjjel, vagyis valamikor hajnalban tértem magamhoz, már látogatóm nem lehetett, de értesítették a szüleim.
Tájékoztattak eközben, hogy balesetem volt, és csoda hogy élek, majd kérdéseket tettek fel, az egyikre rossz választ adtam. A kérdés amire tudtam a helyes választ, hogy milyen évet írunk. Sajnos a hónapot már elvétettem. Ez azt jelenti, hogy két hónap kiesett, elfeljettem. Azt mondják amnéziám van. Ezután nem akartak tovább kínozni. Így hát most várom, hogy megérkezzenek a szüleim, hisz fel kelt a nap.

- Mason. - megkönnyebbült sóhaját hallom, de nem nagyon tudok oldalra nézni, így csak akkor látom meg anyát, amikor az ágyamhoz ér.

- Szia. - nézek szomorú szemeibe. Biztos nem könnyű így látni a gyereked. - Ne haragudj! - kérek emiatt bocsánatot. Igaz fogalmam sincs mi történt, hogy történt.

- Nem haragszom! - sírva mosolyog rám. - Örülök, hogy újra velünk vagy. - simogatja a kezem. - azt mondta az orvos, hogy nem emlékszel. - szipog egyet. - Mi az utolsó ami eszedbe jut?

- Hogy Noahval, és Dennisel megyünk a suliba, úgy október elején, és valaki nekem jött, vagy én mentem neki. Nem tudom, mert aztán minden üres.-próbálom felidézni az emlékeimet, de nem megy. Nem izgat annyira, de ezért zavar is, hogy van amit nem tudok. Van az az érzésem, amikor elindulsz otthonról, és valamiért hiány érzeted van, de fogalmad sincs miért, hisz minden nálad van.

- Értem. Valamit mondanom kell!-nagy levegőt vesz mielőtt belekezd. - Elváltam apádtól, és el is költöztünk. - kíváncsian néz rám.

-Hű. - nagyon meglepő számomra ez az információ. - Bántott téged? Vagy valamelyikünket? - az első dolog ami eszembe jut, hogy emiatt, határozta el magát anya.

- Nem, de besokaltam. Nem volt könnyű, de végig segítettél. - hálásan néz rám.

- Értem. Büszke vagyok rád anya. - boldogan elmosolyodik. - Meddig kell feküdnöm? Vagy egyáltalán itt lennem? - kérdem tőle, mert az orvostól nem volt kedvem kerdezősködni hajnalban, még félig kábultan.

- A bal oldaladon több helyen tört a lábad, sípcsont, és combnyak törés még a csípőd is megrepedt elég csúnyán. Szerencsére vagy nem, de ez a legdurvább sérülésed, és emiatt három hónapig járókerettel közlekedhetsz csak, utána is csak mankóval egy ideig. - újabb könnyek folynak le az arcán. - Hosszú lesz a rehabilitáció, de az orvos azt mondta pár napon belül haza enged, és szakember fog járni hozzánk, hogy ne neked kelljen megeröltetni magad. Igazából minden másra azt mondták szépen gyógyul. - mosolyog, de látom mennyire megviseli, hogy így lát engem. Bárcsak tudnám hova igyekeztem.

- Anya? Egyedül voltam a kocsiban? - kissé döbbentté válik, és elgondolkodik.

- Igen. Kivel lettél volna? - kérdez vissza.

- Nem tudom, Dennis vagy Noah. De akkor hová mentem? - látom anyán, hogy kellemetlenül érzi magát. - Mindegy is. Élek, senki nem halt meg miattam, szóval majd egyszer eszembe jut. - mosolyodom el.