You're All I Need ✔️

29. Freya

🔺
🔺
🔺

Néha jó lenne nem érezni semmit, mint mikor a vámpírok kikapcsolják az emberi énjüket a Vámpír naplókban. Utálom ezt a fájdalmat, feszítést a mellkasomban, amit a kétségbeesés, és tehetetlenség okoz. Eddig még nem beszéltem Masonnek a balesetről, és az amnéziámról sem. Kár volt, mert most elromlott minden. Tiltott a közösségi oldalon, így nem tudok írni neki, de életjelét sem látom otthon. Muszáj beszélnem vele, és elmondani, hogy ez van velem. Tudnia kell, hogy nem szándékosan hazudtam.

- Kicsim vacsora! - szól anyám, és bár kedvtelenül, de lerobogok a konyhába. Meghallva egy autó hangját, egyből kinézek az ablakon, aztán szedem a lábam, mert Mason az.

- Ne is próbálkozz! - mondja ahogy meglát.

- Halgass meg! Megtudom magyaráz

- Nem. Nem érdekel, ahogy te sem. - vágja durván a fejemhez.

- Csak halgass már meg az istenit! - kérlelem őt tovább.

- Nem érted, hogy nem vagyok rád kíváncsi? - az az utálat, és gyűlölet ami a szemében van elhalgattat, ő pedig beviharzik.

- Mi történt? - anyám aggódó hangja csak idegessé tesz.

- Semmi. - morgom kikerülve őt.

- Mi a baj kicsim? Mi volt ez? - kérdezősködik tovább.

- Csak hagyj te is békén! - futok fel a szobámba, és bezárkózom.

Ez az egész nyomorult helyzet kikészít teljesen. Nem elég, hogy meg volt már a magam baja amúgy is, most itt a Mason féle probléma, és tök egyedül maradtam. Na jó én löktem el magamtól a Faith- Noah párost, de egyszerűen már nem bírtam elviselni, hogy tudják, amit én nem. Igazából ami még nagyon aggaszt, hogy vajon Faith rendben van-e?

Unalmas napi rendszer alakult ki néhány nap alatt itthon, ugyanis sehova nem megyek. Anyámat kerülöm, fene tudja miért, de nincs kedvem hozzá se. Szóval amikor ő elmegy, akkor kelek csak fel. Rendezem az apámat, mert ha anya dolgozik ez rám marad. Nehéz volt megszokni eleinte, de a hónapok alatt belerázódik az ember. Aztán mielőtt haza érne anya bezárkózom. Bámulom a plafont, vagy a tévét. Néha pedig a falba verem a fejem, hátha eszembe jut valami. Egy csomó jelet kerestem már, ami utalhatna bármire is, amit elfelejtettem, de piszkosul jó munkát végeztek a nyomok elakarításával. Se egy messenger beszélgetés, se egy Facebook bejegyzés, vagy levelek. Bárki is volt az a fiú, biztosan nem szeretett, ha azóta se keresett. Te jó ég! A srác a kórházban. Annyira ki akartam verni a fejemből, hogy már eszembe se jut. Lehetséges lenne, hogy azért volt velem, mert együtt jártunk? De még a mai napig nem tudom, ki volt az, mert mindenki azon volt, hogy ne foglalkozzak vele. Azt sem tudom végül felépült-e. Az utolsó információm, hogy felébredt. Most már szeretnék tudni mindent!

- Anya!-csoszogok a konyhába.

- Igen kicsim? - néz rám boldogan.

- Beszélnünk kéne! - ülök a pulthoz.

- Miről lenne szó? - kérdezi gyanútlanul.

- Mindenről anya. Ideje megtudnom, amit eddig rejtegettetek.- megilletődik, majd össze vissza cikázik a tekintete. Szerencséjére megszólal a telefonom. - Hallo! - szólok bele a telefonba. Faith az, de attól még, hogy haragszom felveszem, mert mi van, ha baj van?