You're All I Need ✔️

31.Faith

🔸
🔸
🔸

Most hogy már Freyának minden újra tiszta, hisz emlékszik, egy nagy súly tűnt el a vállamról. Nem kell folyton azon aggódnom, hogy mit mondhatok, mit nem, kell-e hazudnom, vagy nem. Csak szimplán foglalkozhatok a saját bajommal. Persze ettől még imádom Freyát, és mellette állok, de muszáj magamra koncentrálnom. Na meg most már ő is pszichológushoz jár, meg Mason is. Míg nem voltak emlékeik egyik se akart dokihoz járni, most viszont belátták, hogy muszáj. Az orvos meg többet segít, mint én tudnék. Ahogy nekem is jobb orvossal gyógyulni, mintha itthon próbáltuk volna meg kezelni az ügyet. Ezért döntöttem úgy, hogy még a suli előtt befekszem pár hétre egy klinikára, ahol jó eséllyel meggyógyulok, bár az orvosom szerint, mivel híztam egy fél kilót, nincs okom erre a lépésre. Csak hogy én tudom miket sugallnak a gondolataim, és ezt látom a legjobb megoldásnak. Csalódott vagyok, hogy híztam, pedig nem kéne. Továbbra is nehéz ennem, nem a kalóriákat számolva. Kissé idegesen, és izgatottan várom mifog történni velem ott. Adott némi útmutatást az orvosom, de más hallani róla, mint ott lenni. A pszichológusom direkt abba a klinikába utalt be, ahol dolgozik, hogy ő folytathassa a kezelésem. Jó úton haladok, csak azt hiszem félek, hogy visszaesek. Noahn látom, hogy letört emiatt, de ő is azt akarja, hogy meggyógyuljak, így támogat ebben is.

- Mehetünk? - öleli át a derekam, és a nyakamba csókol. Masonékhez megyünk, hogy együtt töltsük ezt a napot, mielőtt befekszem.

- Persze, csak kell a pulcsim. - nyúlok az említett darabért, mert bár nyár közepe van, kicsit fázósabb vagyok mostanában.

- Az éjjel csak az enyém vagy. - húz közel Noah, és lágyan az ajkaimhoz hajol. Vágyakozva csókol meg, és ez annyi erőt tud adni. Nem csak az, hogy vágyik rám, hanem hogy velem van, és szeret.

- Míg élek a tiéd vagyok. - nehezen szakítom meg az újabb csókunkat, mert semmi éltetőbbet nem tudnék ennél mondani.

- Menjünk! - suttogja az ajkaimat súrolva.

- Azért majd időben haza kell érnünk, mert muszáj anyáékkal vacsoráznom. Úgy csinálnak, mintha Kínába mennék, pedig minden héten találkozunk majd. - forgatom meg a szemem.

- Nézd el nekik! Féltenek, és szerintem büszkék rád, hogy sikerült önállóan a gyógyulás útjára lépned. - lépkedünk le a lépcsőn.

- Azért nem teljesen önállóan, mert ha ti nem kezditek el

- Azért az nem sült el jól. - vág a szavamba. - Sőt kifejezetten rosszul. Te magad mondtad, hogy jó ideig csak úgy tettél mintha, mert ettől mi megnyugodtunk. - elhúzva a számat nézek rá, mert igaza van. Hiába beszélt velem Freya akkor. Fogjuk rá megértettem a problémát, talán még küzdöttem is kicsit, de nem változtattam sokat a dolgaimon. Még akkor sem álltam kötélnek teljesen, amikor már terápiára kezdtünk járni. Lassan ébredt fel a tudatom, hogy ez így nem jó. Ezért is sikerült most hízni, de egyáltalán nem jó érzés, ezt tudni, vagy kimondani.

- Igaz, és tényleg nagyon sajnálom. - nézek rá bűnbánóan már a kocsiban ülve.

- Nem haragszom Faith. Nem sokára csak egy rossz emlék lesz ez az egész, ahogy Freyáék balesete is. - simítja meg a combom. Nem tudom milyen lesz gyógyultnak lenni, de érdekel. Annyira szeretném magam mögött hagyni a rossz gondolataimat, amikkel csak bántottam magam ezidáig.
Kiderült az is, hogy az vezethetett ide, hogy apámnak már szinte fóbiája van a duci embereketől. Jó ez erős túlzás, de elég sűrűn hangoztatta mindig is, ha látott egy kövérebb embert az utcán, hogy " Azon is látszik, mennyire szeret enni", "Ő se salátán él", "Nem zavarja őket, hogy így néznek ki?" "Undorító." . Szóval ennek lehetett szerepe nálam, hogy féltem mindig is, hogy elhízom, pedig nagyon messze voltam tőle. Aztán nem sokat segített, hogy Freyáék előtt titkolóznom kellett, mert én szívesen elmondtam volna, de nem lehetett. Aztán a testem felett kezdtem kontrollt gyakorolni. Ez a pszichológus magyarázata.