Új kor - Az örökség

5.fejezet: Besározott név

Emília az éjszaka közepén arra kelt hogy nagyon nagyon fázik. Így hát kikelt az ágyból és felforgatta a szobát egy takaróért. Ám mikor nem talált semmit, eszébe jutott mit mondott neki Benthomaar.

– Ha bármi baj van a másik szobában találsz.

Így hát óvatosan kilépkedett ninja képességeit használva, majd szétnézett a folyosón és arra kellett rájönnie, hogy mind jobb oldalon, mind bal oldalon van egy szoba. Melyik lehetett hát Benthomaaré? Nem tudta, így magának kellett kiderítenie. Amúgy mi lehetett volna a legrosszabb ami történik? Rányit egy alvó emberre? Így nyomta meg óvatosan a bal oldali szoba ajtaját, csak hogy fázva, a takarójával a vállain találja szembe magát az épp az asztalánál jegyzetelő Kalmaart pillantsa meg.

Ez volt a legrosszabb ami megtörténhet. És meg is történt, mert az apró neszre azonnal felfigyelt a herceg. De úgy tűnt ő is fáradt volt még egy körre, így csak annyit köpött oda:

– A mostohaöcsém szobája a másik oldalon van – nézett végig rajta megvetően.

– Akkor én indulok is – fordult meg Emília drámaian és indult volna el.

– Jól teszed csitri – köpte oda. – Áu! Ezt most miért?? – kiáltott fel a herceg, mire a lány figyelme azonnal visszaterelődött rá. Egy rák volt az egyik kezénél, aki úgy tűnt nem habozott hogy megcsípje őt az ollójával.

– Látom a rák tanít téged jómodorra – kuncogott a víz mestere, ahogy beljebb lépett, bár igazán nem is tudta miért.

– Értelek – nézett Kalmaar a rákra, ignorálva a lányt. Ekkor pedig felállt, az ágyához sétált, felkapta a takarót és Emíliára terítette. – Remélem most már boldog vagy! – nézett le a mostmár csápjainál álló rákra, aki csak megrázta a fejét.

– Ez a takaró de meleg – lepődött meg Emília.

– Persze, hogy meleg, nem te vagy az egyetlen aki fázik esténként. Áu! Most meg mi bajod Crabby?! – nézett le újra a rákra, mire az az ágya felé mutatott. – Rendben, ha ez kell hogy békén hagyj – forgatta meg unottan a szemeit, majd takaróstul felkapta Emíliát és az ágya felé kezdte cipelni.

– Hé, most meg mit csinálsz?! – kiáltott a lány, ahogy a hirtelen erőtől belekapaszkodott az első dologba, a hercegbe. – Az előbb még azt akartad, hogy elmenjek! A fenébe, meg akartál ölni a múltkor! – ellenkezett.

– Ha még egy szót is szólsz, a plafonról foglak lelógatni! – vágta vissza, ahogy ledobta a lányt az ágyára. – Aludj itt meleg van! A mostohaöcsém úgysem szolgálna neked takaróval, ő a hideget imádja. Nem mellesleg azt sincs kedvem hallgatni, ahogy hancúroztok, ha átmész hozzá – érvelt Kalmaar bár csupán leginkább csupán magának.

– Fura vagy Kalmaar – jelentette ki végül Emília, először használva a nevét a seggfej és egyéb szavak helyett. – És köszönöm a takarót – tette le a fejét a párnára, de tudta hogy azok után ami történt, képtelen lesz aludni mellette. Ám legalább jó melegben várhatja meg a reggelt.

– Nincs mit... Mi is a neved? – kérdezte, mikor ráébredt, hogy nem emlékszik a nevére.

– Emília Chen – mondta, ahogy magába szívta az ágy illatát. Fura volt a tenger alatt a levendula illatát érezni.

Ezután a herceg megfordult és visszaült csinálni azt amit eddig. Emília csöndesen figyelte őt az éjszaka további részében és minden egyes alkalommal elmosolyodott, amikor a rákkal beszélgetett a herceg. Néha annyira belemerült az állatának tartott tudományos magyarázatába, hogy elfelejtette a lány ittlétét. Nagyon jóban volt a rákkal, mintha a családja lett volna.