Új kor - Az örökség

9.fejezet: Olthatatlan düh

Bár apja arra kérte, Benthomaar nem tudott aludni. Minden egyes alkalommal amikor lenyunyta a szemeit őket látta. Kínszenvedés volt, egy idő után nem bírta és elhányta magát. De a fejében lévő képek és hangok, meg a hányás között a düh mardosta, felemésztette belülről. Bosszút akart! Megfojtani a bátyát és visszaszerezni tőle a lányt, akit szeret!

– Egy összetört szív, mily szomorú – suttogta a fülébe egy hang, mire ijedten ült fel az ágyán és nézett körbe.

– Ki vagy te? Mit keresel itt? – kiáltotta a fiú a lándzsájáért nyúlva.

– Kalmaart kerestem, azt hittem ő segítséget tud nyújtani. De tévedtem. A herceg gyenge – válaszolta, mire Benthomaar egy sötét árnyat vélt felfedezni a sarokban. – De talán te képes vagy azt megtenni, amit ő soha.

– Mit akarsz tőlem? – állt fel és indult meg az árnyék felé. Már nem félt.

– Szerezd meg a Vihar amulettjét és keltsd fel Wojirát, foglald el ezt a világot!

– Miért akarnám ezt tenni? Csupán engem is felfalna – kontrázott a srác.

– Hatalmat tudok adni, amivel irányíthatod. Hatalmat, amivel bosszút állhatsz. Amivel visszaszerezheted a lányt, akit annyira szeretsz – csábította a női hang.

– Rendben. Add oda nekem az erőt, amivel eltaposhatom Kalmaart – nézett rá a fiú, mire a sötét árny a kezét nyújtotta felé. Amikor meg akarta fogni a kéz és az árny is eltűnt, de Benthomaar érezte. Egy visszavonhatatlan szerződést kötött az árnyakkal.

Ám mielőtt elindult volna akart egy üzenetet küldeni. Egy fenyegetést, azt akarta hogy úgy szenvedjen, ahogy ő szenvedett. Így lehunyta a szemeit és maga elé képzelte a szobát, ahol az előbb volt. Engedte, hogy a sötétség utat vájjon a szívébe, engedte hogy a mágia átjárja. Aztán ott volt, bár nem volt elég erős, hogy egész fizikai valójában megjelenjen. Csupán egy árnyék volt. Ám egy árnyék, aminek behatása volt a világra.

Így erőt véve magán az ágy felé fordult, ahol ezúttal sokkal tisztább Kalmaart és Emíliát látott. Már nem voltak homályos pacák. A holdfény végigcikázott az egymáshoz simuló testükön, melynek nagy részét takaró fedte. Alul volt a bátyja, aki nem feküdt, inkább úgy tűnt, hogy a kanapé karfájának dőlve ült félig-meddig. Bár már szinte semmi sem maradt a régi kinézetéből. Barna, kócos haj, napbarnított felszíni bőr. Mindezek ellenére a szaga nem változott, az alapján Benthomaar tökéletesen felismerte így is.

Ám ott volt Emília is. Rajta feküdt, a fejét a mellkasán pihentette, eközben Kalmaar egyik kezét szorította az szívéhez. A jelenettől Benthomaarnak megint hányhatnéka támadt. Nem. Nem kell ide figyelmeztetés, amikor most egy egyszerű mozdulattal végezhet vele. Így előhúzta a tőrét és közelebb lépett a pároshoz. Leszúrni nem tudta őt, hisz Emília egy takaróként fedte és védte őt. Így nem tehetett mást, minthogy elvágja a torkát. Nem az a fájdalmas halál, amit először tervezett neki, ám nem volt erre idő.

– Ben... Benthomaar? – nyitotta ki hirtelen Emília a szemeit és pillantotta meg a tőrrel gyilkolni készülő srácot.

– Légy csendben – nyomta a mutatóujját a szájára. – Csak egy pillanat az egész és megmentettük Kalmaartől Ninjagot.

– Ne. Ne tedd! – mondta ijedten, ahogy még az utolsó pillanatban el tudta kapni a csuklóját a fél kezével, míg a másik felével Kalmaart kezdte keltegetni.

– Azt már nem! Ez az egyetlen esélyem a gyors győzelemre! – kiáltotta, ahogy kikapta gyorsan a csuklóját, majd újra csapott is le, mostmár nem érdekelve mi történik. Ám eddigre Kalmaar is felkelt és a sok évnyi gyakorlása gyümölcsöt hozott azzal, hogy azonnal megfogva Emíliát, takaróstul dobta le magukat az ágyról, így pedig Benthomaar pengéje a karfában landolt.