lehetek a hősöd | pjm

59

Ahrin

Az ujjaimat tördelve ültem Minho autójában, és szerintem mindenhová is néztem csak a fiúra nem, amíg vezetett. Igazából nem tudtam hová megyünk, nem beszéltünk meg semmit. Azt se tudom miért egyeztem bele, hogy az óra után egyáltalán vele menjek el Jimin helyett.

Miután átöltöztem, Minho az öltöző előtt állt és nem is titkolta, hogy rám vár. Nem sok mindent mondott, csupán, annyit, hogy örülne, ha tudnánk, beszélni egy nyugisabb helyen én pedig Isten se tudja miért, bólintottam és követtem őt. Valami ösztönös dolog volt ez az egész, hogy szó nélkül mentem utána, anélkül, hogy átgondoltam volna mit és miért teszek. Jiminnek ígértem meg, hogy együtt megyünk haza, aki nem mellesleg a kimondatlan barátom, erre mégsem az ő kocsijában ültem percekkel a táncpróba után.

Minho egy lakópark parkolójában állította le a kocsiját és kérdőn fordult felém egy féloldalas mosollyal az ajkain. Csupán a perifériámból láttam a mozdulatát, de továbbra sem mertem ránézni.

- Egyáltalán nem fogsz rám nézni, Rin? – sóhajtott fel. – Úgy nehéz lesz beszélhetni, ugye tudod?

Lassan megfordítottam a fejemet, de mikor tekintete találkozott az enyémmel, zavaromban újra inkább az ölembe ejtett kezemet kezdtem bámulni. Tagadhattam volna, de képtelen voltam rá: Lee Minho még mindig elképesztő hatást tudott rám gyakorolni, és ugyanolyan kamaszlányos viselkedést hozott elő belőlem így évekkel később is, mint, amikor még gimnazista voltam.

- Hol vagyunk? – suttogtam magam elé, mert a hangom egyszerűen elhagyott.

- A lakásom itt van a közelben, gondoltam ott nyugodtabban tudunk beszélni. – válaszolt, mire meglepetten kerekedtek ki a szemeim és úgy néztem rá, mintha legalább őrült lenne. – Jézusom, ne aggódj már, nem, azért jöttünk ide, mert le akarlak fektetni! Minek nézel te engem? Ennél jobban tisztellek!

Megkönnyebbülten engedtem ki egy adag levegőt az ajkaimon és bólintottam párat. Sok mindent el lehetett mondani Lee Minhoról, de, azt, hogy ne lett volna talpig úriember és őszinte, azt nem. Soha nem használt ki senkit, annál saját magát és a lányokat is jobban tisztelte. Főleg az olyanokat, akiket őszintén kedvelt.

Végül erőt vettem magamon, kikászálódtam a járműből és követtem a férfit az egyik panelbe, ahol lift híján gyalog mentünk fel a tetőtéri lakásba. Nem mentünk be, kint ültünk le két szemközti rattan fotelben. Minho adott nekem egy plédet, és kihozott két üveg sört a lakásából.

- Sokat változtál. – jegyezte meg hosszú percek után, mikor én csak csendben iszogattam az alkoholos italomat. – Komolyan, Ahrin mikor lettél ilyen csendes? Korábban csak úgy tudtam befogni a szádat, hogy...

- Igen, változtam. – szakítottam félbe mielőtt valami olyat mondott volna, amit nem akartam igazából hallani. – Évek teltek el Minho, mégis mit gondoltál?

Kínosan elnevette magát kijelentésemre, majd felém biccentett.

- Visszavonom, annyit mégsem változtál. – ingatta a fejét hitetlenül. – Ugyanúgy fel van vágva a nyelved, mint kamaszkorodban. Imádom!

Ettől akaratlanul is elmosolyodtam és éreztem, hogy kicsit megtört köztünk a jég ezzel. Valóban érdekes belegondolni, hogy az elválásunk óta mi minden történt, sőt csupán az elmúlt néhány hónap is ijesztően sok változást hozott nekem.

- Miért akartál beszélni? – kérdeztem rá nyíltan, ugyanis nem akartam feleslegesen húzni egyikünk idejét sem, azzal, hogy kerülgetjük a forró kását. Minho belekortyolt a sörébe, majd letette a kettőnk közti asztalra és kényelmesen eldőlt a fotelben.