lehetek a hősöd | pjm

54

Ahrin

Csalódott sóhaj szökött ki az ajkaimon, amikor a telefonom ismét kisípolt és jelezte, hogy a hívott szám jelenleg nem elérhető. Fél órán belül ez a harmadik próbálkozásom volt, de ezek után szerintem az utolsó is.

- Jimin még mindig nem veszi fel? – kérdezte Jungkook látva az arcomat, miközben fehér ingét gombolta be, hiszen be kellett mennie a gyakorlata miatt a szöuli kapitányságra.

- Ez most kivételesen nem Jimin. – vallottam be és idegességemben a kanapéra hajítottam a készüléket, majd pillanatokon belül én is mellé zuhantam. Arcomat a kezembe temettem és legszívesebben sikítottam volna.

- Akkor?

- Rosé – mondtam ki egy újabb sóhaj közepette. Jungkook begombolta az utolsó gombot az ingjén és összehúzott szemöldökkel méregetett. – Mostanában elég furán viselkedik velem.

- A legjobb barátnőd? – nevette el magát, amíg felvette a bőrövét a fotelről és elkezdte a helyére csúsztatni. – Hogy érted, hogy furán? Női napjai vannak vagy mi?

- Nem – forgattam meg a szememet és kisepertem a hajamat az arcomból. – amikor beszélünk, mindig hamar leráz, nem szokott hívni, alig keres. Mintha elege lett volna, belőlem vagy én nem tudom...

Jungkook a félig befűzött övét úgy hagyva, ahogy van, inkább mellém ül és a nélkül zár az ölelésébe, hogy megkérném őt rá. Nem tehetek, róla elmosolyodom, ahogy fejemet a nyakába temetem és már kissé meg is könnyebbülök. Még néha most is hihetetlen, hogy újra bármikor megölelhetem vagy beszélhetek vele, és viccen kívül ő az az ember, aki bárhol, bármikor mosolyt tud csalni az arcomra és tudja mitől lesz jobb kedvem.

- Mivel sajnos nem ismerem elég jól őt, nem tudom, mit kellene mondanom. De mivel ő a legjobb barátnőd, nem hiszem, hogy komolyabb baja lenne. Ha találkozol, vele csak lazán vond kérdőre, faggasd ki, teperd le...

- Jungkook – szakítottam félbe nevetve és ellöktem őt magamtól, hogy tovább tudjon készülődni. – te belőled lesz nyomozó idővel, nem belőlem szóval a vallatás inkább a te tereped. Én túl balfasz vagyok, ahhoz, hogy megkérdezzem mi ez az egész...

A tesóm, miután végzett az öltözködéssel, a kezei közé kapta a járőrkocsija és a lakás kulcsát, nyomott egy puszit a homlokomra és közölte velem, hogy ehhez ne legyek balfasz. Utána elment, mert késésben volt én pedig magamra maradtam a nappaliban. Vasárnap délután révén nem nagyon tudtam, hogy mivel üssem el az időt. Szabadnapos voltam a cukrászdában, tanulnivalóm ugyan akadt, de már az előző napot végig tanultam, így azt hagytam. Közeledtek a vizsgáink, de mivel minden órára készültem folyamatosan, nem fenyegetett az a veszély, hogy megbukok, vagy rossz jegyet kapok.

Tekintetem akaratlanul kalandozott el tőlem pár centire, lappal lefelé elhelyezkedő telefonomra. Meg kellene próbálnom Rosét újra felhívni? Vagy most már hagyjam a csudába?

Egy idétlen nyögéssel dőltem el a párnák között és kezdtem a plafon bámulásába, mint tökéletes vasárnapi program. Annyira érdekes érzések kavarogtak bennem, amikre nem találtam normális magyarázatot. Mióta Jungkook visszatért az életembe, a magányos, önsanyargató énem konkrétan vagy eltűnt, vagy csak nagyon elbújt. Nem volt, annyi negatív gondolatom, nem éreztem késztetést, arra, hogy bántsam magam – ami miatt Jungkook elég csúnyán leszidott, amikor meglátta heges csuklómat – egyszerűen nem mondom, hogy teljesen meggyógyultam, hiszen az képtelenség. Viszont határozottan jobban voltam. Napról, napra kezdtem visszanyerni a valódi, vidám és játékos énemet. És ez nem csak Jungkook miatt volt így...

Jimin indított el a gyógyulás útján, Jungkook visszatérése csupán előrébb segítette.

Mindemellett az elmúlt napokban egyre többször eszembe jutott Kai, akivel bár hetek óta nem nagyon kommunikáltunk, még mindig a barátom volt, mivel ugye nem szakítottunk. A hívásai eltűntek, üzenetek sem érkeztek tőle egy ideje, így gondolom feladta a dolgot és elfogadta, hogy nem nagyon akarok vele beszélni. Volt időm bőven agyalni kettőnkön és azon, hogy van-e értelme ezt tovább húzni köztünk. Igen, féltem, hogy mi lesz, ha vége lesz, sőt, inkább rettegtem. Annyira megszoktam már, hogy vele vagyok, hogy elképzelhetetlen volt gyakorlatilag az életem nélküle.

De közben, azzal is tisztában voltam, hogy teherbe ejtett valakit, a hülye félre kefélései miatt, ami felett már nem hunyhatok szemet. Nem láttam tisztán, sőt, inkább sehogy a közös jövőnket, de túl gyáva lettem volna kimondani a végszót. Nem vall rám, hogy én hagyok hátra embereket. Apám, Jungkook és Minho is gyakorlatilag szó nélkül távoztak az életemből. Én nem akarok ilyen lenni.

Egy valami, amiben viszont biztos voltam magammal kapcsolatban, az Jimin volt. Eddig is sejtettem, hogy nem barátai érzéseket táplálok iránta, de mióta megcsókolt és szerelmet vallott nekem, már tudom, hogy ugyanezt érzem iránta. A gyomrom görcsbe rándul, a testem libabőrös lesz, ahogy eszembe jut, amint dús ajkai puhatolóznak az enyémmel és egy tökéletes csókot hoznak össze végeredményként. Újra és újra csókolni akartam őt és vele akartam lenni. Csak vele, senki mással. Bár most nem voltam meggyőződve róla, hogy ezzel ő is így van...

Sóhajtva felültem a kanapén és mielőtt bármit is jobban átgondolhattam volna, a kezeim közé kaparintottam a telefonomat és már tárcsáztam is a számot. Pár csengés után, legnagyobb döbbenetemre felvette a másik is, amitől végtelen boldogság öntötte el a lelkemet.

- Szia, Ahrin. – Jimin hangjától ezernyi lepke kezdett el repkedni a gyomromban és majdnem felsikítottam, amilyen vidám lettem egy másodperc alatt.

- Jimin – suttogtam meghatottan. – felvetted.

A fiú halkan nevetni kezdett a vonal másik végén, amitől ráeszméltem milyen hülyén is hangzott, amit mondtam. De nem érdekelt. Napok óta ignorált engem és most végre ez megváltozott.

- Sajnálom, hogy kerültelek, de kellett egy kis idő, hogy átgondoljam a dolgokat... - mondta. Bólogatni kezdtem, amikor rádöbbentem, hogy ő ezt nem láthatja, így inkább újra megszólaltam.

- Persze, megértem. – a hangom ugyan határozottnak tűnt, a kezem remegett és szinte féltem, hogy kiejtem a készüléket a kezemből. – És... jutottál valamire?

- Igen – mondta szűkszavúan. – De lehet, jobb lenne, ha ezt személyesen beszélnénk meg, nem gondolod?

- Én most szabad vagyok! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Ha gondolod...

- Tíz perc és ott vagyok! Gyere a parkolóba... - azzal kinyomott én pedig ciki, nem ciki, felsikkantottam.

Tudtam, hogy nem éppen laza és könnyed beszélgetés vár ránk, nem foglalkoztam vele. Jimin hajlandó még szóba állni velem és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem mondott még le rólam.