lehetek a hősöd | pjm

27

Ahrin

Egy csomag százas zsepivel az oldalamon és legalább négy liternek megfelelő baracklével a másikon, nyakig betakarózva bámultam a tévénket, amin a Hotel Del Luna talán második része ment éppen, de nem figyeltem a számozásra csak vittem tovább, mert már az első tíz percben beleszerettem a drámába, amit Rosé hetek óta ajánlgat nekem. Mivel Kait elküldtem, hogy ne kapja el tőlem a betegséget, - azt az egy órát kivéve, amíg Lisa átjött és meglepett a baracklével meg egy zacskónyi csokival – egyedül voltam a hülye betegségemmel, ezért úgy döntöttem kivételesen használom Rosé netflix előfizetését és egyefene elkezdem azt a sorozatot. És milyen jól tettem!

Kibontottam egy randomra kihalászott, csomagolásból megállapítva mogyorós csokit a Lisa által hozott zacskóból és azt majszolgatva bámultam tovább a képernyőt. Végtelenül hálás voltam, hogy, amikor írtam neki, hogy beteg vagyok, alig fél órán belül már meg is látogatott, de sajnos nem tudott sokáig maradni, mert visszahívták a táncsuliba. Nem baj, így is örültem, hogy időt szakított rám.

Kai nem válaszolt az üzeneteimre, de mivel ezt már hónapok alatt megszoktam tőle, nem kerítettem a dolognak nagy feneket, csak figyelmen kívül hagytam és inkább IUnak szenteltem a figyelmemet.

Nem tudom már hány óra körül járhatott az idő, amikor éppen egy rész kellős közepén jártam és csengettek. A szemöldökömet ráncolva bújtam bele rózsaszín plüssköntösömbe, és a mamuszomba, mert azt gondoltam csak Kai jött vissza délutánra. Elcsoszogtam a bejáratig, ahol az ajtónyitást követően szinte, azonnal kimeredtek a szemeim. A küszöb túloldalán ugyanis egy igenis valóságos Park Jimin állt.

- Szia, Ahrin. – köszönt nekem meg nagyon kellett igyekeznem, hogy ne tátsam el a számat és ne ugorjak azonnal a nyakába, mert be kell, valljam, rendesen megörültem, annak, hogy látom.

A tegnapi kis csókocska szerűségünk óta csak rá tudok gondolni, ami miatt részben utálom magam, részben meg nem. Ugyan Kai az éjszaka próbálkozott, hogy történjen valami, visszautasítottam őt, mert valahogy nem volt hozzá kedvem. Csúnya dolog lesz, de még meg is könnyebbültem, hogy lebetegedtem, mert így nem kellette vele lennem egésznap, úgy, hogy közben a legjobb barátjáról fantáziáltam.

- Sz-szia. – dadogtam, majd megrázva a fejemet kisimítottam szemembe hulló hajamat és megpróbáltam a lehető legkedvesebben rákérdezni miért is jött pontosan.

- Egy kismadárka azt csiripelte beteg vagy, és egyedül vagy itthon. – vonta meg a vállát, én pedig újból kényszerítettem magam rá, hogy visszafogjam kitörni készülő óriás vigyoromat.

- Kismadárka? – emeltem meg az egyik szemöldökömet.

- Felhívtam ma Rosét, mert kiderült, hogy Chanyeolnak egészen bejött tegnap és elkérte a számát. Én meg nem akartam csak úgy megadni neki, ezért felhívtam, hogy biztosan megadhatom-e. Akkor kottyantotta el azt is, hogy beteg vagy. – támaszkodott vállával az ajtókeretnek, hiszen még mindig nem vitte a lélek a lábamat arrébb, hogy bejöjjön.

- És megadhattad? – ráztam a fejemet hitetlenül, habár tudtam, hogy úgyis igen lesz a válasza, mert a kocsiban tegnap, amikor jöttünk hazafelé, legjobb barátnőm állandóan azt kérdezgette a fiú miért nem kérte el a számát. Jimin biccentett egyet ezzel elárulva a válaszát, mire én lesütöttem a szememet.

- Bemehetek, esetleg? Vagy fertőző vírusod van és karanténba kell lenned? – érdeklődött. Észbe kapva félreálltam az útjából, hogy beléphessen és ekkor vettem észre, hogy van nála egy szatyor.

- Te mit hoztál magaddal? – böktem ujjaimmal a kezére. Jimin kibújt a cipőjéből, majd felém nyújtotta a zacskót.

- Egy kis betegeknek való csomag. Van benne ramen, kolbász és az a fura mentolos csokit, amit imádsz. – magyarázta nekem meg ösztönösen felcsillant a szememre.

- Köszönöm – vettem át a szatyrot. – de igazán nem kellett volna...

- Hol van a konyha? Szívesen megfőzöm neked a rament. Profin tudok vizet forralni és instant levest főzni! – dicsekedett figyelmen kívül hagyva a reakciómat, amit már megszoktam tőle. Végül meg sem várva, hogy bármit mondjak saját magától fedezte fel a helyiséget, én pedig a fejemet ingatva követtem őt.

Egy széken ülve mutogattam neki, hogy mit hol talál, mert nem engedte, hogy segítsek neki, mondván beteg vagyok és pihenjek. Én pedig akaratlanul is hagytam neki, mert nem volt kedvem ellenkezni vele, ráadásul valóban erőhiányban szenvedtem.

- Ugye azért tudod, hogy még mindig haragszom rád? – kérdeztem meg a semmiből, mire Jimin egy féloldalas mosoly kíséretében hátra fordult a válla felett.

- Miért? Féltékeny vagy Jisong tanárnőre? – vonta fel a szemöldökét, amitől eltátottam a számat és ösztönösen megráztam a fejemet.

- Miért lennék féltékeny! Szimplán csak undorodom a gondolattól, hogy megdöngetted azt a majdnem harmincas nőt! – kulcsoltam össze a mellem alatt a kezemet.

Jimin felkuncogott, de nem mondott semmit, csak visszafordult a ramenhez és a mini kolbászokhoz, amiket egy serpenyőben megpirított. Pár perccel később komplett késő délutáni ebédet szolgált fel nekem, amitől kispillangók kezdtek repdesni a gyomromban.

- Mi lenne, ha azt mondanám neked, hogy pletyka az egész? – ült le velem szembe. Pislogva megállt a kezem a levegőben, ahogy szedni kezdtem a levesből és kérdőn vártam a folytatást. – Akkor megbocsájtanál nekem?

- Miért? Nem történt meg? – gúvadtak ki a szemeim. Jimin a fejét ingatva vette át tőlem a merőkanalat és a pálcikájával segítette magát a tésztaszedésben. – Komolyan nem fektetted meg Jisongot?

- Nem. – mondta ki, nekem meg mintha egy ólomnyi súly esett volna le a szorító mellkasomról ezzel a kijelentésével. – Ha, annyira kíváncsi vagy rá, lassan két hónapja senkivel nem feküdtem le... - vallotta be.

- Miért? – szaladt ki a meggondolatlan kérdés a számon.

- Mert beleestem valakibe. – nézett mélyen a szemembe. Akkorát nyeltem, hogy szerintem az egész házunk belezengett, és még a pálcikám is megállt a kezemben egy másodpercre. – Azon a lányon kívül senkit nem akarok. Ezért, ha kell, inkább cölibátusba teszem pici Jimint, hogy mindenemet neki adhassam!

- Értem. – hajtottam le a fejemet, de előtte még láttam Jimin szétszaladó mosolyát elterülni az arcán, amitől akaratlanul kezdtem mosolyogni én is. A tenyerem izzadni kezdett, és szaporább lett a légzésem, ahogy végig gondoltam mit is mondott nekem most Jimin. Igaza lett volna Kainak? Jimin tényleg szerelmes? – Ismerem? – emeltem meg újból, kíváncsian a fejemet.

- Hóhó, mi ez a hirtelen jött kíváncsiság? – dőlt hátra elégedetten vigyorogva a fiú a széken, amitől rettenetesen zavarba jöttem. Tegnap éjjel szó nélkül utánam jött és olyan dolgokat mondott nekem, amikre nem számítottam volna. Utána gyakorlatilag csókolóztunk és úgy váltunk el, hogy legközelebb, akkor teszi meg, ha én kérem rá. Most mi van, akkor? Össze vagyok zavarodva. – Csak nem eszedbe jutott a tegnap este, tündérem?

Jimin felkönyökölt az ebédlőasztalra, fél kezével félretolta a leveses edényt, és felállva a székéről vészesen közel került hozzám. A pálcikáim kiestek a kezemből, majd egy placcsanással belecsobbantak a ramenembe. Mozdulni sem tudtam, ahogy vártam Jimin közelebb érjen hozzám. Csak lefagyva ültem a helyemen, gondolatok nélkül, végig a fiú elsötétülő szemeibe nézve.

Amikor már csak pár centi választott el minket egymástól, Jimin megállt és rám kacsintva végig húzta a kezét az alsó ajkamon.

- Megmondtam, Ahrin. – susogta kettőnk közé. – Addig nem teszem meg, amíg te nem kérsz rá!

Reszketegen beszívtam a levegőt és éreztem, ahogy lágy remegés fut végig egész testemen az érintése nyomán. Most mégis mit kellene neki mondanom?