lehetek a hősöd | pjm

10

Ahrin

Rettenetesen furán éreztem magam egész héten az iskolában. Valamiért nyomasztottak a dolgok, amiket vasárnap Jimin mondott nekem. Nem értem, hogy mit lát bennem, vagy, hogy miért akar megmenteni. Egyik indokot sem láttam igaznak, amiket elmondott nekem, de ő valamiért szentül hiszi, hogy vissza tudja hozni a lelkes, vidám énemet, illetve azt a lányt, aki a gimiben voltam. De nem fogja ezt felfogni, hogy az a lány, meghalt? És nem feltétlenül Kai ölte meg, hanem minden egyéb együttható...

- De jó, hogy végre itt vagyunk! – kötötte be a cipőfűzőjét mellettem Rosé, amitől ösztönösen elmosolyodtam. – Már idejét sem tudom megmondani, mikor jöttünk utoljára egyszerre táncolni...

- Nekem mondod? – tettem be a sporttáskámat a közös szekrényünkbe. – Középiskolás korunk óta nem volt ilyen, hogy hetek alatt nem volt alkalom, amikor mind a ketten eljöttünk volna!

Rosé vihogva odahajolt hozzám és szorosan körém fonta a kezét, amitől őszinte mosoly került az arcomra. Legjobb barátnőm volt, azon kevés emberek egyike, aki képes volt elérni, hogy valóban jó kedvem legyen, és ne csak megjátsszam. De ennek ellenére sem mertem beavatni, abba, hogy mit mondott nekem Jimin. Kérdezősködött ugyan, hogy mitől vagyok frusztráltabb, mint általában és, hogy mostanában miért beszélek, annyit Jiminnel, de csak azt mondtam neki, hogy a segítségemet kérte egy iskolai feladatban, mert tudja, hogy én jó vagyok a humán tantárgyakból. Rosé még ha nem is hitte el nekem teljesen, beletörődött, hogy akad valami, amiről nem akarok beszélni. Tökéletesen ismert, így megszokta már, hogy időnként megtartok magamnak dolgokat, még olyankor is, ha beszélnem kéne inkább róla, mert idővel felőröl belülről.

- Csibék, jösztök? – kukkantott be az öltöző ajtaján egy vidám frufrus szőke lány, Lisa a tánciskola tulajdonosának a lánya, aki egyébként ugyanolyan közeli barátnőm volt, mint Rosé. – Mindenki bent van már rajtatok kívül! – tette hozzá és ekkor tűnt fel nekem, hogy valóban kiürült a néhány perce még kamaszlányoktól hemzsegő öltöző.

- Persze, bocsi. – húztam el a számat, majd odaléptem hozzá, hogy együtt várjuk be Rosét. Lisa eközben a nyakam köré fonta a karját, hogy egy ölelésbe vonjon, aminek kifejezetten örültem. Lisa hiába volt velünk egyidős, nem járt egyetemre, csupán egy tanfolyamot végzett el tavaly, hogy taníthasson a szülei iskolájában, de egyelőre még csak besegítő lett belőle, mert a Manoban szülők meglehetősen szigorúak voltak tánctéren. Lalisa ebbe igazándiból bele is törődött, mert legalább így is a szenvedélyének élhetett, táncolhatott.

Pontosan azért, mert az életének kilencven százalékát e falak között élte le, ritkán tudtunk találkozni, ami bevallom eléggé elkeserített, hiszen ő volt Rosén kívül az egyetlen őszinte személy az életemben, aki mindent tudott rólam. Szerettem, hogy egy másik pörgős, vidám lány is legyeskedik körülöttem és, amikor mind a ketten velem voltak, olyankor nem is gondoltam a szar életemre, hanem próbáltam valóban vidám és pozitív lenni.

- Nahát, Rosie és Ahrinie ma mindketten itt vannak! – köszöntött minket Hoseok, a tánctanárunk lelkesen, amikor besétáltunk a terembe. Hoseok, vagy inkább Hobi, mert azt jobban preferálta, lassan hat éve tanított minket. Már bőven a húszas évei végén járt, de ez meg sem látszott rajta. Simán elhitethette volna velünk, hogy most érettségizett, olyan rohadt jól nézett ki. – El sem hiszem, hogy ma ekkora létszámmal tudunk új gyakorlatokat csinálni! – tette össze a két kezét vidáman mosolyogva az égfelé, ezzel elérve, hogy a teremben tartózkodó teljes csoport, nevetésben törjön ki. Mindig is irigyeltem Hobi lelkesedését és hozzáállást az élethez. Sosem láttam őt letörtnek, hiszen állította, hogy nincs az a dolog a világon, ami miatt egy kicsit is szomorúnak kellene lennie. Helyette meg kell vonnunk a vállunkat és azt mondani, hogy ennek így kellett lennie.