lehetek a hősöd | pjm

45

Ahrin

Néma csendben ültünk egymás mellett a kocsiban, csupán a rádióból kiszűrődő MissA szám adott némi hangzavart, hogy mégsem teljen az út teljesen unalmasan. Fejemet az ablaküvegnek döntöttem és úgy bámultam a lenyugvó nap sugarait Szöul hatalmas építményein, miközben lélekben igyekeztem felkészíteni magamat a ma esti vacsorára.

Kai nem sokkal Jimin látogatása után hívott fel és nagy nehézségek árán sikerült nekem elárulnia, hogy a szülei hazajöttek és szeretnék, ha velük vacsoráznék. Pontosan tudtam és hallottam is a fiú hangján mennyire félelmetes pár órának nézünk elébe, de eszem ágában sem volt neki nemet mondani. Tudtam, hogy szüksége van rám és mivel, amikor nekem szükségem volt rá, ő ott volt, nem hagyhattam cserben.

- Mondj valamit, kérlek. – sóhajtott fel Kai, amikor megálltunk egy piros lámpánál. Elszakítottam tekintetemet az elsuhanó tájról és egy gyengéd mosollyal az arcomon néztem rá.

- Mit mondjak? – húztam a nyakamhoz a vállamat. – Nem jut eszembe semmi értelmes...

- Miért nem mesélsz, arról mi van veled mostanában? Hm? – billentette oldalra a fejét, hogy úgy mérhessen végig. Ma kivételesen nem a hosszú kötött pulcsimat vettem fel, hiszen Kai szülei meglehetősen kifinomultak. Egy csinos fekete ruhára esett a választásom, ami a testem minden pontjára rásimul és szerencsésen eltakarja a karomat is. Ehhez Rosé egyik piros magassarkúját párosítottam, és szintén az ő hasonló színű ballon kabátját, hogy ne egyszínű legyen az öltözékem.

- Nem történik velem semmi, Kai. – ráztam meg a fejemet, mert tudtam, hogyha elmondanám, neki mi van velem, muszáj, lenne szóba hoznom a legjobb barátját, akivel majdnem minden szabadidőmet együtt töltöm. Arról pedig nem akartam, hogy tudomást szerezzen. – Iskolába járok, dolgozok és a napon nagy részét légzéssel töltöm.

- De...

- Nincs semmi de, Kai. – szakítottam félbe mielőtt elkezdhette volna a mondandóját. – Sajnálom, de nincs mit mondanom neked.

Barátom csalódottan bólintott egyet, majd sebességbe kapcsolt és folytattuk az utunkat a Kim családi házhoz. Pár percen belül meg is érkeztünk, azonban mielőtt kiszállhattam volna az autóból Kai a combomra helyezte kezét és megakadályozott ebben.

- Tudom, hogy beszélnünk kellene, de kérlek, a szüleim ne jöjjenek rá, hogy... - megakadt a mondatában, de úgy, hogy még én is érdeklődve vártam volna a folytatást. Mire ne jöjjenek rá? Hogy eltávolodtunk? Hogy nincs már beszédtémánk? Hogy kezd kihűlni a kapcsolatunk? Hogy Kai mindenkivel megcsal, én mégis vele vagyok? Mi lett volna a mondat vége?

- Nem fognak. – biztosítottam őt, hiszen nem akartam neki rosszat. Egy apró, hamis mosollyal az arcomon megsimítottam a kezét és úgy néztem rá. – Menjünk be, jó?

Kai bólintott egyet, így kiszálltunk a kocsiból és beléptünk a hatalmas villaszerű házba, ahol Kai a gyerekkorát töltötte, amíg másfél éve úgy nem döntött, hogy egy kisebb lakásba költözik közel az egyetemhez, minél távolabb a rossz emlékeitől.

- Kim Jongin-ssi! – hajolt meg mélyen a család bejárónője, Sohyun. – Seo Ahrin-ssi! Milyen régen láttam már magukat!

- Szervusz Sohyun. – köszönt neki Kai barátságosan, hiszen a nő – inkább lány – annyi idős volt, mint mi magunk. Mivel a Kim szülők állandóan külföldön voltak a lánynak csupán hetente egyszer kellett kitakarítania a házat, így neki ez volt a tökéletes diákmunka. Azonban, amikor a család itthon volt, arra az időre be kellett költöznie a villába és vinnie az egész háztartást. – Hogy vannak a szüleid?