lehetek a hősöd | pjm

9

Jimin

- Hova megyünk? – fordult felém hirtelen Ahrin, miután Rosét kiraktuk a háza előtt és mondtam neki, hogy üljön át nyugodtan előre. Rá sem pillantva elmosolyodtam, hiszen tudtam, hogy azért kérdezi, mert még csak el sem indultam abba az irányba, amerre lakott.

- Meglepetés. – mondtam neki az orrom alatt bazsalyogva. Ahrin nem mondott semmit, csupán hátradőlt az ülésen és oda sem kellett néznem, hogy lássam, mennyire össze van zavarodva. – Teszünk, egy kis kitérőt mielőtt hazaviszlek.

- Biztos jó ötlet ez? – kérdezte félve. A szemem sarkából láttam, hogy megint a pulcsija ujját kezdi húzogatni, ahogyan – arra már rájöttem pénteken – szokta, mikor frusztrálja valami. – Mert tudod...

- Nem érdekel. – vágtam közbe a szavának. – Téged se érdekeljen, mert tőlem nem tudja meg az biztos. Ha szeretnéd, te elmondhatod, de az a te döntésed.

- Oké. – motyogta halkan, majd fejét az ablak felé fordította és inkább a kilátásra szegezte a tekintetét, mint rám.

A legkevésbé sem érdekelt jelen pillanatban, hogy éppen Kai barátnőjét szöktetem meg csupán azért, hogy kettesben lehessek vele egy kicsit. Hogy őszinte legyek, ezt nem első sorban magam miatt tettem, hanem miatta. Két napja máson sem agyalok, csak azon, hogy hogyan tudnám elérni, hogy ne legyen ennyire magába fordult, hogy hogyan legyen olyan Ahrin, akit megismertem. Nem sajnálatot vagy szánalmat éreztem irányába, egyszerűen nem értettem, hogyan jutott el idáig. Annyira rezignált, annyira csalódott, én pedig ezt nem bírom tovább nézni. Azt akarom, hogy szépnek lássa magát nem csak kívülről, de belülről is. Nem szeretném, hogy azt mondja, rendben van, ha Kai megcsalja őt, mert kurvára nincsen rendben. Vissza fogom őt hozni az életbe, és ha ezt az egyik legjobb barátom háta mögött kell tennem, hát leszarom. Ahrin sokkal jobbat érdemel Kainál. Nem mondom, hogy engem, mert én sem vagyok a legalkamasabb egy kapcsolatra, de nincsenek is ilyen szándékaim vele. Én a barátja akarok lenni, akire számíthat, támaszkodhat.

Leparkoltam az autót a kis dombos környéken, ahová mindenképpen el akartam hozni Ahrint. A lány meglepetten szállt ki a kocsiból, és szorosabban fonta maga előtt a kezét, hogy pulcsijával védje magát a hidegtől.

- Hol vagyunk? – forgolódott, és bár most nem mosolygott, láttam a szemében az izgatott csillogást, amit nem tudott elrejteni.

- Őszintén nem tudom mi ennek a helynek a neve. – zártam le a kocsit és léptem oda hozzá. – De sokszor járok ide gyerekkorom óta, gondoltam megmutatom neked is.

- Nahát. – csodálkozott tovább, miközben elindultunk a kihalt környéken fel a dombra.

Valóban nem voltam tudatában, annak, hogy mi lehet ez a hely. Tíz éves koromban találtam rá, amikor elegem lett anyámból és úgy döntöttem megszökök otthonról, mert nem bírom tovább. Addig bolyongtam össze-vissza a városban, hogy végül teljesen eltévedtem és itt kötöttem ki. Feljöttem a domb tetejére, és addig ültem az egyik padon, amíg be nem sötétedett. Akkor már rettenetesen féltem egyedül, de nem volt se telefonom, se semmim így sírni kezdtem, hogy valaki találjon rám és vigyen haza, mert még csak egy kisgyerek voltam. Valami csoda folytán apa megtalált, és együtt sírt velem. Szinte könyörgött, hogy soha többé ne csináljak ilyet, mert nem tudja, mihez kezdene nélkülem. Akkor először döbbentem rá, hogy még ha nem is mutatja felém, ő szeret engem, nem úgy, mint az anyám.

Felértünk a dombtetőre és letelepedtünk egy random pad támláján. Ahrin csendben nézelődött, látszólag elvarázsolta a kivilágított város látképe. Én meg akaratlanul is őt fürkésztem. Hosszú haja szokás szerint az arcába hullott, de most közel sem, annyira, hogy elrejtse előlem a lány szépségét. Nem volt rajta smink, hiszen szinte sosem viselt az arcán semmit, de még így is szebb volt, mint sok másik lány, akit ismerek. A pulcsija megint le volt csúszva a fél vállán, ami mosolygásra késztetett. Szerettem volna odanyúlni és visszaigazítani rá, de ekkor eszembe jutott, hogy a buliban is összerezzent az érintésem után. De lehet csak a meglepettségtől volt olyan, nem? Mert, amikor magától kérte, hogy cirógassam, akkor a legkevésbé sem éreztem negatív nyomát az érintéseimnek.

- Gyönyörű ez a hely. – szólalt meg hosszú hallgatás után Ahrin. – Köszönöm, hogy elhoztál ide.

- Nem kell megköszönnöd. – ráztam a fejem mosolyogva, kezeimet tehetetlenül ejtve az ölembe.

- Nem tudom miért vagy ilyen kedves velem, Jimin. – hajtotta le a fejét zavarában, a pulcsija ujját birizgálva. – Nem érdemlem én ezt meg...

- Pont ezért vagyok veled ilyen kedves. – horkantam fel, amire ő meglepetten felkapta a fejét. – Nem akarom, hogy ilyeneket mondj magadról, Ahirn-ah! Igenis megérdemled a törődést, és hogy így viselkedjenek veled az emberek. Sokkal több szeretetet és figyelmet kellene kapnod, mert jár neked...

Ahrin ajkai megremegtek, ahogy nézett rám, de nem szakította meg a szemkontaktust. Ugyan szótlan maradt egy pár percig utána kinyitotta a száját.

- Nem Jimin, ez nem igaz. – harapott az alsó ajkába kelletlenül. – Pont ennyi törődés jutott nekem és én ebbe már beletörődtem. Nem is érdemlek én többet, mert az nekem nem jár...

Pislogás nélkül meredtem rá és reménykedtem benne, hogy elneveti magát vagy valami, de halálosan komoly arccal beszélt.

- Ki mondta ezt neked? – kérdeztem és éreztem, ahogy az a bizonyos pumpa felmegy bennem.

- Senki. – vonta meg a vállát Ahrin, ahogy visszafordult a kilátás felé. – Magamtól jöttem rá az évek alatt. Valami nagyon nem stimmel velem, ha mindenki csak lelép az életemből, magamra hagy, kihasznál vagy átver. Szóval csak én lehetek a hibás ezekért, senki más. Az én életemben minden csak időszakos, és már nem is merek reménykedni benne, hogy valami hosszabb ideig tart majd. Fel vagyok rá készülve, hogy előbb vagy utóbb az emberek elhagynak engem, mert elhagyható, vagy kicserélhető vagyok.

- Én nem akarok időszakos lenni az életedben, Seo Ahrin! – nyúltam a keze után és a legkevésbé sem zavart, hogy összerezzenve fordul újra felém. – Nem akarom, hogy így gondolkodj! Olyan csodálatos vagy, kedves, törődő és figyelmes, mind ezek mellett pedig okos és gyönyörű. Hogy mondhatsz magadra ilyeneket? Nem a te hibád, hogy eldobnak az emberek egy ilyen csodát maguktól, mint, amilyen te vagy. Ne foglalkozz velük, kérlek...

- Jimin... - susogta kikerekedett szemekkel, én pedig elengedtem a kezét, de továbbra is kiköveteltem, hogy szemeit az enyémbe vezesse. – Én nem vagyok csodálatos, se gyönyörű, se semmi. Én csak vagyok. Ennyi.

- Nem, Ahrin. Nem ennyi. – húzódtam hozzá közelebb és ujjaimat az arcára simítottam. – Nem érdekel mennyi időmbe fog kerülni, de bebizonyítom, hogy nem az vagy, akinek gondolod magad! Sokkal több van benned, hidd el nekem.

- Én már reménytelen vagyok. – nevetett fel hitetlenül, kezemet leseperve az arcától. – Engem már nem lehet megmenteni, Jimin, nem kell erőlködnöd...

- Pedig, ha szeretnéd, én lehetek a hősöd. – mosolyodtam el finoman. Ahrin döbbenten pislogott rám, és láttam rajta, hogy benne hagytam minden mondanivalóját. – Meg foglak menteni, Seo Ahrin, ha beledöglök is!

Kinyújtottam felé a kezemet és bár elég esetlenül, de magamhoz öleltem ezt a törékeny lányt, hogy bebizonyítsam, igazat mondok neki. Ahrin mozdulatlanul tűrte az ölelésemet, de nem zavart. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy sikerrel járjak, mert tudom, hogy többet érdemel ez a lány, mint, amennyit kap.