lehetek a hősöd | pjm

55

Ahrin

- Hol vagyunk? – forgolódtam meglepetten az ismeretlen környéken, miután Jiminnel mindketten kiszálltunk a kocsiból. Mindenfelől nagyobb füves terültek, betonozott ösvény már kissé lehasznált padok vettek körül minket, amik üresen állták ki az időpróbáját.

- Igazából fogalmam sincs. – vallotta be Jimin a vállát vonogatva, ahogy egy lépéssel utol ért. – Csak elindultam és reméltem, hogy valami csendes helyen kötünk ki.

- Ah, értem. – bólintottam az ajkamba harapva és bár május közepe volt és az idő is eléggé meleg volt, én mégis jobban összehúztam magamon a hosszú pulcsimat, ami az évek alatt a megszokásommá vált.

Ami azt illeti egész kocsi út alatt – ami volt nagyjából huszonöt perc – nem szólalt meg egyikünk sem. Nem tudom, hogy kínos vagy inkább merengős csend volt, mindenesetre nagyon zavart, hiszen korábban megállás nélkül beszéltünk egymással.

- Leülünk? – bökött Jimin az állával az egyik kevésbé romos padra. Bólintottam, majd mindketten felültünk a támlára, hiszen az ülőkéből jól láthatóan szögek álltak ki, így esélytelen volt, hogy azt választjuk célul. – Nem tudom, hogyan kellene elkezdenem...

- Mit, Jimin? – sóhajtottam felé fordulva és meg kell hagyni örültem, hogy végre nem csak a semmi áll köztünk beszédileg.

- Annyi mindent kellene neked mondanom, Ahrin... - elharapta a mondatot és megingatta a fejét. – Nem is ez az igazi neved, szabad egyáltalán így szólítanom téged?

Frusztráltan elfordultam és inkább a fűben kinőtt százszorszépeknek szenteltem figyelmemet. Tudtam, hogy Jungkook beszélt vele, amiért hálás is voltam és egyben ideges is. Rosén és Taehyungon kívül csak Lisa tudott a dolgokról felületesen, hogy mi a helyzet a bátyámmal, mivel még mindig nehéz volt a múltamról beszélni. Azonban megfogadtam, hogyha Jimin újra hajlandó lesz szóba állni velem, mindent elmondok neki.

- Jeon Ririn az igazi nevem. – szólaltam meg végül, kissé megkerülve a kérdését. – Ha neked kényelmesebb szólíthatsz, Ahrinnak vagy, ahogyan szeretnél csak...

- Nem a neveddel van baj, Rin... - rázta meg a fejét és a Kook által használt megszólítást alkalmazta, mivel gondolom ő is – ugyanúgy, ahogy a tesóm is – nem tudta melyik névvel okozna bennem kisebb károkat. – Tudom, vagyis inkább sejtem, hogy ez mennyire nehéz téma neked. Nem is várom el, hogy beavass, ha fájdalmat okoz neked, csak... Azt érzem, hogy minden egyes alkalommal, mikor leomlik egy fal köztünk, akkor kiderül, hogy áll ott még egy. Mintha minden el akarna tőled választani, érted?

- Sajnálom. – hajtottam le a fejemet, mire Jimin az állam alá nyúlva megemelte azt és közelebb csúszva hozzám, hüvelykujjával simogatni kezdte az arcomat, amit lehunyt szemekkel élveztem. – És igazad van. Sok titok van körülöttem, amikről nem tudok csak úgy beszélni. Ha Jungkook nem került volna vissza az életembe, akkor lehet, hogy soha nem is mondtam volna el neked. Meg úgy senkinek.

Jimin halványan elmosolyodott és egyszerűen nem értettem a reakcióját. Miért mosolyog ezen?

- Ne érezd úgy, hogy haragszom rád. – rázta a fejét és egy időközben arcomba hulló tincset a fülem mögé simított. – Csak értetlenkedem. Azt gondoltam megbízol bennem és...

- Megbízom benne Jimin! – nyúltam ujjai után és elemelve az arcomról összefontam őket. – Te voltál az egyetlen ember, aki észrevette, hogy valami nem okés velem és nem hagyta, hogy ez így maradjon! Újra visszaadtad nekem a reményt, hogy van esélyem a gyógyulásra és lehetek megint az a valaki, akit időközben elhagytam. – csillogó szemeibe nézve egy pillanatra megálltam és elmosolyodtam. – Néhány hete vagy talán hónapja azt mondtad, hogy lennél a hősöm, aki megment engem. És tudod mit? Te vagy a hősöm, Park Jimin! Megmentettél és, ha még nem is tökéletes most minden, neked köszönhetem, hogy már nem olyan lélekromboló az életem, mint nem régiben...

Jimin ajkai egy másodperc alatt kerültek az enyéimre és bár számítottam rá, hogy ez lesz, mégis meglepetten szusszantam a csókjába. Lehunyva a szemeimet engedtem át magam a pillanatnak és élveztem, hogy újra csókolhatom őt. Nem tudom mikor és hogyan szerettem bele ebbe a fiúba, de visszavonhatatlanul megtörtént. A tőle kapott figyelem és törődés mindent felülmúlt, amit valaha kaphattam. A kitartása, a segítsége volt minden és több, mint amire vágytam valaha is.

- Tényleg nagyon szeretlek, Jeon Ririn! – húzódott el tőlem és valamiért ezerszeresen dobogtatta meg a szívemet, hogy az igazi nevemet mondta ki. – De még nem tehetjük ezt...

- A titkaim miatt? – biggyesztettem le a számat csalódottan, közben végig a fiú vállaiba kapaszkodva.

- Kai miatt. – mondta ki a barátom nevét, amire az ajkamba harapva hümmögtem egyet és legszívesebben megpofoztam volna magam, amiért nem ez volt az első gondolatom. – Tudom, hogy mi történt köztetek, Kai beavatott mindenbe és... - mély levegőt vett, majd újra összekulcsolta az ujjainkat és úgy folytatta. – megígértem neki, hogy nem mondom el, de rájött, hogy feltehetőleg mentális problémái vannak. Hétfőn fog elmenni az első pszichoterápiájára és, akkor derül ki, hogy kell-e hosszabb ideig bent lennie...

Pislogás nélkül meredtem rá. Egyszerűen fel sem akartam fogni, amit hallok. Kai elment egy orvoshoz? Mentális betegség? Mi van?

- H-hogy érted, hogy... - próbáltam összeszedni a gondolatfoszlányaimat. – Miért...

- Rájött, hogy ideje felelősséget vállalnia magáért, érted és a gyerekért is, amit sikeresen összehozott. – Jimin finoman simogatta a kézfejemet ujjaival, amitől kicsit mondhatni megkönnyebbültem. Illetve nem volt már, annyira nehéz a súly, ami nyomta a mellkasomat. – Beszélned kéne vele. Mindkettőtöknek tisztázni kell ezt, ami köztetek van és vagy folytatni, vagy elengedni. Ezt ti nektek kell eldönteni.

- Melyik klinikánál lesz? – érdeklődtem, de valamiért kerülni kezdtem a tekintetét. Jimin néhány pillanatig gondolkodott, majd megmondta a nevét. – Kedden bemegyek hozzá.

- Elkísérjelek?

- Nem kell. – ráztam meg a fejemet. – Ez az én harcom, egyedül kell vele beszélnem.

Jimin bólintott, majd átkarolva a derekamat a mellkasára húzott és szavak nélkül kezdte el simogatni a hajamat, hogy lelket öntsön belém. Megnyugtatóan hatott rám, ahogy fel-leemelkedő mellkasán hallgattam szívének egyenletes dobolását. De közben nyugtalan is voltam és aggódtam Kai miatt. Igen, sok mindent megmagyarázna, ha kiderülne, valami komoly mentális problémája van, de közben zavar is. A lelkem mélyén még mindig szeretem őt és hiába ment tönkre a kapcsolatunk, ez nem fog változni. A szerelem elmúlik sokszor, de ha szeretsz valakit úgy igazán, tiszta szívedből, az mindig veled marad, történjen, akármi.

Most már tudtam, hogy el kell, engedjük egymást, mert nincs együtt jövőnk. Én már másba voltam szerelmes, valaki mással akartam együtt lenni. Neki pedig gyereke fog születni, akiért valóban felelősséget kell vállalnia.

Azt gondoltam, hogyha sikerül beszélnem Kaijal és elintézünk pár lezáratlan dolgot, akkor rendbe jöhet végre minden. Velem, Jiminnel az egész életemmel. De valahogy az élet nem így működik számomra. Mert nálam, ha levágják a hétfejű sárkány egyik fejét, új hét nő mellé... 

Igen, tudom, hogy már több mint egy hónapja nem volt új rész, amire csak az érettségit és az ihlethiányt tudom indoknak felhozni. A három könyvem közül, valamiért ennek az írása megy a legnehezebben, holott egyre közeledünk a vége felé. Már nem tartogatok túl nagy csattanókat, már csupán egy nagy dolog érkezik még, ami után hamarosan kiderül happy end lesz-e vagy sem. Remélem vagyunk még itt páran és nem haragszotok, amiért ennyire hanyag vagyok... 

Igyekszem mostantól legalább heti egy, vagy legalább két részt kitenni! Remélem be is tudom tartani <3