Veszélyben is együtt-Stray Kids ff. (Befejezett)

34. Megmentő

Chan

-Seungmin? Mit szeretnél?-néztem rá értetlenül. Bár van sejtésem miről lesz szó..

-Nincs valami mondani valód hyung?-fürkészte az arcom.

-Mire gondolsz?-kérdeztem félre tekintve.

-Chan! Nem csak nekem, már a többieknek is feltűnt ma a semmibe bambulásod, ezért is kértek meg, hogy próbáljak meg beszélni veled. És ők nem arról híresek, hogy figyelnek bármire is.-jelentette ki komoly arccal. Tényleg ennyire elkalandoztam? Fel se tűnt..

-Szóval ennyire az arcomra van írva minden?-kérdeztem lehajtott fejjel.- Amúgy meg ne mondj ilyet! Szoktak figyelni egymásra.

-Tegnap este történt valami, igaz?-hagyta figyelmen kívül az előbbi megszólalásom.

-Igazából ezt megszerettem volna ma beszélni veletek miután mindenki itthon lesz. Nyugi, ahogy ígértem mindig beszámolok mindenről.-mosolyodtam el.

-Azért ne mindenről! Vannak dolgok amikre szerintem nem vagyunk kíváncsiak.-húzta el a száját, de ott bújkált egy huncut mosoly.

-Most mondanék valamit, de inkább nem teszem..

-Lehet jobb is.-nevetett.

-Amúgy mostmár legalább értem mért szóltál hozzám ma többet, mint máskor.-gondolkodtam hangosan.

-Komolyan azt hiszed csak emiatt beszélek veled?-horkant fel mérgesen.-Jó tény, hogy általában csak Innievel vagy esetleg Hanékkal beszélek, de ti is fontosak vagytok nekem! Lehet nem mutatom ki az érzelmeim sokszor, viszont önszántamból is jöttem volna faggatni téged. De ha te azt hiszed, hogy csak azért vagyok itt, mert megkértek, és alap nem segítenék akkor nincs miről beszélnünk!-szipogva felállt az ágyról és indult volna kifelé. Gyorsan a karja után kaptam.

-Hé Minnie! Én..én nem úgy értettem!-próbáltam mentegetőzni.

-Akkor hogy? Hogy értetted? Hm?!-fordult szembe velem. Egy kis könnycsepp gördült le az arcán.-Látod..nem tudsz válaszolni..-kihúzta a kezét az enyémek fogságából és már nyúlt is a kilincsért. Kétségbe esve fogtam ismét a csuklójára.

-Sajnálom!-rántottam magamhoz.

Szorosan magamhoz öleltem. Ez is az én hibám. Hogy voltam képes ilyenre gondolni?! Hirtelen mégjobban elkezdett sírni. Nyugtatásképp a hátát kezdtem el simogatni, majd a haját piszkálgatni. Lassacskán sikerült megnyugodnia.

-Figyelj Min...Nagyon sajnálom, amit mondtam! Akkora hülye vagyok, amiért ilyet feltételeztem rólad! Kérlek bocsáss meg!-szorult el a torkom. Nem akartam megbántani. Annyira érzéketlen vagyok!

-Én nem haragszok hyung...csak fájt.-szorongatta a könnyeivel kissé átáztatott pólóm.

-Sajnálom!-suttogtam.

Csend telepedett le közénk. Az esőcseppek ütemes kopogása hallatszott csak, ahogy a tetőn landoltak. Néha-néha lehetett hallani a szél süvítő hangját is. A szobát mostmár egy kicsit kellemesebb, nyugodtabb légkör lengte be. Még mindig ölelkezve álltunk az ajtónál. Kezdett elnehezedni a teste, amiből arra következtettem, hogy elálmosodott. Óvatosan felemeltem és befektettem az ágyamba. Az arca még mindig könnyétől csillogott, haja pedig homlokához tapadt. Nagy lelkiismeret furdalást éreztem. De ha magam ostorzom azzal nem leszek előrébb. Inkább nekiláttam a dalszöveg írásának.

...

Már fél órája szenvedek az írással. Leírtam az összes szót, ami az elveszettségről eszembe jut, de nem lettem előrébb. Nincs ötletem, hogyan kéne tovább. Ilyen se sürven fordult még elő. Már három éve vagyok szakmában, de most előszőr akadok el úgy igazán. A fejem is elkezdett fájni. A szemeim se bírják már a laptopból áradó fényt. Egy nagy sóhaj kíséretében, feladva mára az egészet, csuktam le a gépezetem. A halántékom kezdtem el masszírozni, de a nyilalló érzés nem akart megszűnni.

Pár perc szenvedés után letornáztam magam a konyhába egy pohár vízért és fájdalom csillapítóért. Háttal a pultnak dőltem, majd lehunytam a szemeim. A házban csend honolt. Ez is a ritka alkalmak egyike közé tartozott. Általában mindig hangzavar van, de most valahogy, olyan, mintha az egész házban nem lakna senki rajtam kívül.

A gyógyszer kezdte végre kimutatni a hatását, amiért hálát adtam az égenek. A nappaliban leültem a fotelba és elkezdtem olvasni egy könyvet. Igen, így kell ezt csinálni. Épp hogy kiállt a fájás a fejedből, máris újra állítsd bele, azzal, hogy olvasol egy olyan könyvet, aminek a betűihez kb nagyító kéne. Nem sokkal később minden eltűnt a szemem elől. Egy teljesen más világba csőppentem.

Egy szép tisztáson voltam. Nem emlékszem, hogyan keveredtem oda, de őszintén nem is izgat. Kidőltem a hűvös, üde zöld fűben. Körülöttem tirketarka virágok sokasága. Volt köztük piros, lila, sárga, kék, rózsaszín és még sorolhatnám. Néhányuk szirmán apró pillangók pihentek, vagy éppen édes nektárjukat szürcsölgették. De nem csak ők, hanem szorgos kis méhecske társaik is nagy búzgón tevékenykedtek a gyönyörű színekben pompázó virágok körül. A nap sugarai kedvesen simogatták az arcomat, elfeledtetve az összes búmat-bajomat. A nyári szellő szórakozva összeborzolta a már ígyis kócos hajamat. Mosolyogtam. Minden olyan nyugodt és szép volt.
Aztán hirtelen sötétebb felhők bukkantak fel az égen. Harcba szálltak a vattacukor kinézetű bárányfelhőkkel, és könnyedén le is győzték őket. Hatalmuk alá kerítették az egész égboltot, megakadályozva a mosolygós Napot, hogy sugaraival tovább melegítse az élőlényeket. A gyenge szellő helyét, egy nála sokkal erősebb szél vette át. Durván tarolt végig a mezőn. Megtépázta a virágok szirmait, leveleit, rovarokat repített más tájak felé. Kétségbe esve ültem egyhelyben és figyeltem, a pár pillanattal ezelőtt még élettel teli,  mostmár kopár pusztát. Eleredt az eső is. Nem tudtam mozdulni. Lábaim, mintha gyökeret vertek volna. Lenézek az említett testrészeim felé. Indák tekeredtek rám. Hiába kapálóztam nem eresztettek. Húztak egyre jobban le. Kétségbe esve kiáltoztam, de hiába. Senki sem hallhatta. Hirtelen egy arc bukkant fel előttem. Ismerős. A kezét nyújtja felém. Nem habozok egyből megfogom.

Hatalmasat dörrent az ég, amire ilyedten ugrok fel. Seungmin rémült tekintetével találom szembe magam. Próbálom a légzésem helyre állítani. Szörnyű volt ez az álom. Viszont tisztán emlékszem arra az arcra. Min mentett meg.

-Jézusom Chan a frászt hoztad rám!-ölelt meg.