BAD LOVER - Jungkook ff. [~Befejezett]

16.Rész - Alkohol mámora

Kihalt, félhomályban úszó folyosók, magányos tantermek és sötét ajtók. Néhány mögül halk horkolás szűrődött ki. Alig bírtunk Jungkookkal csendben közlekedni a nyugovóra tért egyetemben. Nem is azzal volt a gond, hogy lépteinkkel csaptunk volna zajt, hisz kiszellőzött addigra a fejünk a hűvös éjszakában, így egyenesen legalább tudtunk menni. Sokkal inkább a felhőtlen jókedvünket volt nehéz nem kinyilvánítanunk hangos röhögések, kuncogások közepette. Nem tudom, hogy agyunk melyik részére hatott így az alkohol, de még a magányosan "ácsorgó" szemetes miatt is majdnem nevetőgörcsöt kaptunk, csak mert nagyon hasonlított egy rajzfilmkarakterre.

- Egy kacsacsőrű emlős? - kérdezte Jungkook elváltoztatott hangon. Gyorsan rátettem egy műanyag tányért a kuka tetejére.

- KacsACsőrŰ KerRY?!?! - nyivákoltuk, majd egymás száját fogtuk be, hogy tényleg ne verjünk fel mindenkit a vihogásunkkal. Főleg nem a portán békésen szunyókáló, kicsit ducibb őrt, mert lehet az álmából felvert bácsi, többet is adott volna egy szóbeli figyelmeztetésnél.

- Mindjárt ott vagyunk a szobánknál. - suttogtam Jungkooknak, miközben mindketten fél guggolásban lopakodtunk az ajtónk irányába, mint akik valakit meg akarnak ijeszteni. Kook ekkor feje fölé emelte a két karját és, mint egy ninja, oda ugrált az ajtónkhoz. Körülnézett, majd mutogatott valamit (gondolom próbálta utánozni a kommandósokat a filmekből), majd kicsapta az ajtót. Az viszont hangos csattanással vágódott neki a mögötte lévő falnak, így tudtára adva mindenkinek, hogy bizony Kook és Seo megérkeztek. Sprintelve futottam oda hozzá, hogy be tudjuk vágni magunk mögött az ajtót, így megelőzve azt, hogy bárki is meglásson minket. Azt ne kérdezze senki, hogy miért tartottunk ennyire attól, hogy valaki észrevesz minket (egyetemisták lévén), de abban a pillanatban minden tettünk logikusnak tűnt.

- Hát ez egy hajszálon múlt. - mindketten lihegtünk, mintha legalább egy maratont lefutottunk volna, majd egymásra néztünk és kitört belőlünk a nevetés, aznap már vagy századjára.

- Le kéne fürödni, hátha kicsit kijózanodunk. - mondtam kuncogások közepette és lepakoltam a táskámat az asztalomra, a telefonomat pedig rádugtam a töltőre.

- Minek? Hisz nem vagyunk berúgva. - kihúzva magát, peckesen próbált járni Kook, de véletlenül az egyik lábával belerúgott az ágyába és káromkodások közepette igyekezte azt felhúzva a mellkasához dörzsölgetni, csakhogy elvesztette (a pia miatt) az egyensúlyát és eldőlt. Egyenesen neki a gipszkartonból összetákolt fürdőszobával osztozó falnak, ami gyönyörű, absztrakt mintákkal jelölte, hogy Jungkook teste "ott járt".
- Oké lehet még is... - nyöszörgött mostmár a hátát dörzsölgetve. Nevetve neki vágtam egy kispárnát, majd felnyalábolva a pizsamámat és a piperecuccom egyik felét (amit nem a fürdőben tárolok) elindultam az előbb megtámadott fürdőszoba felé.

- Sietek. - mondtam, mire megforgatta a szemét.

- Jah. Úgy ismerlek én. - nézett rám hitetlenkedve, mire rávigyorogtam és magamra zártam az ajtót. Sokszor feljött bennem a kérdés a nap folyamán, hogy miért viselkedek én így vele, ilyen felhőtlenül, miközben inkább kínosnak kellene lennie a vele töltött időnek a szertáros, majdnem incidensünk miatt. Folyton elhessegettem ezeket a gondolataimat, hisz ráért holnap aggódni a ma hibáin. Ma csak felhőtlenül, akadályok és aggályok nélkül szerettem volna élvezni a társaságát. Ittam a jelenlétét, mint egy kislány az felsős crush-a jelenlétét. Vigyorogni támadt kedvem, ha csak rám nézett svagy rám mosolygott. Tetszett ez a felhőtlen naivitás.

A 42 fokos fürdőmnek hála nem csak a fürdőszoba volt ködös, de a gondolataim is. Igaz valamennyire segített a forró víz azon, hogy józanabbul működjön az agyam, de a pára teljesen eltompított. Gyorsan felöltöztem, fogat mostam és kitotyogtam a szobánkba, ahol csak egy éjjeli lámpa égett és halkan szólt a zene.

Meglepődni se volt időm, hisz szinte egyből rácsúszott két kéz a derekamra hátulról. Jungkook magához húzva, fejét a nyakamba fúrva kezdett el mozgatni a zenével azonos ütemben. Halványan elmosolyodtam és a hátradőlve a mellkasára, lehunytam a szemeim, ahogy életem legkedvesebb emlékei elém tárultak. Ahogyan a kis albérletem nappalinak nem nevezhető helyiségében lassúztunk, úgy mint a legnyálasabb romantikus filmekben. Még is olyan szinten élveztem ezeket a pillanatokat, hogy emlékszem, minden egyes tánccal jobban beleszerettem ebbe a férfiba.

Annyira tetszett ez a szituáció, hogy nem érdekelt senki és semmi. Ha azt mondta volna csókoljam meg, habozás nélkül megtettem volna neki, mintha csak mi ketten lettünk volna és nem magasodott volna a pillanat fölé, sötét, búskomor árnyékként a barátnőjének mivolta.

- Most összekoszolod az utcai ruháddal a pizsamám. - suttogtam még mindig csukott szemekkel.

- Ez van. - mondta megvonva a vállát, mire felkuncogtam és szembefordultam vele.

- Rég nem táncoltam. Főleg nem ennyit, mint ma veled. - lágyan mosolyogtam, és igyekeztem minél tüzetesebben megvizsgálni az arcát. Apró, boldog mosollyal nézett le rám, szeme csillogtak, arca kicsit piros volt.

- Én sem. - egy pillanatra éreztem, ahogy megtorpan a felismerés miatt. Lesütöttem a szemeimet, majd hátrébb léptem tőle.

- Aludnunk kéne. Holnap modellkednünk kell. - mondtam, majd az ágyam felé fordultam.

- Seo. Minden okés? - kérdezte, egy csipetnyi aggódással a hangjába, mire magamra erőltettem egy mosolyt és felé fordulva kezdtem hevesen bólogatni.

- Persze! Vagyis nem. Nagyon fáradt vagyok és érzem, ahogy kezd beütni az álmosság. - azt gondoltam, ha még is felhozok egy problémát nem fog átlátni rajtam. Igaz magam sem tudtam mi bajom, de talán valahol mélyen már kezdett kicsit feltörni a keserves valóság.

- Rendben. Akkor jó éjt. - elköszönt ugyan, de míg én bemásztam az ágyamba, hallottam ahogy pakolászott. - Én még gyorsan lefürdök. Majd elhúzom a függönyt. - szerencse, hogy neki eszébe volt ez, mert én abban a pillanatban teljesen össze voltam zavarodva. Hogy valahol máshol voltam agyilag az biztos.

- Okés! - kurjantottam vékony hangon, miközben a kispárnám a mellkasomhoz szorítottam és hatalmas, kikerekedett szemekkel bámultam az előttem lévő falat.

Becsukta az ajtót és a szobára csend telepedett. Csak én maradtam meg a gondolataim, amik összevissza cikáztak. Mintha egy szempillantás alatt kiment volna a szervezetemből a pia. Józannak éreztem magam még is minden olyan kusza volt. Nem tudnám megmagyarázni ezt a érzést. Hátamra fordultam és a plafont bámulva próbáltam rájönni arra, hogy hogy lehet ennyi idő után is ilyen nagy a vonzalmam eziránt a férfi iránt. Hogy lehet, hogy ismételten mindent feltudnék adni ő érte. Egyszerűen szó szerint megbolondított, annyira, hogy nem hogy rajta nem, de magamon sem tudtam kiigazodni.

Ki ez az ember, hogy ekkora hatalma van, pusztán a jelenlétével, a lényem fölött?

Ez normális egyáltalán?

Talán ha holnap elkerülöm, normalizálódom picit...