BAD LOVER - Jungkook ff. [~Befejezett]

2. Rész - Tántorgás

Nagyokat pislogva meredtem az előttem tátott szájjal ácsorgó Jungkookra, aki körül egy halom füzet és könyv terült el (gondolom ez volt az a csattanás).

Fogalmam sem volt mit csináljak. Testem lefagyott és félig teliszájamat sem tudtam összecsukni, annyira meglepődtem. Szívem kalapálásának tempóját már nem is tudtam volna mihez hasonlítani. Pár pillanat múlva Kook felnyalábolva tancuccait lépkedett elém, s mint aki nem hitt a szemének simított egyik kezével arcomra. Gerincemen fájdalmas bizsergés futott végig és összeszorítva szemeim próbáltam nem felszisszenni. Nem arról volt szó, hogy rossz érzés lett volna maga a bizsergés, de a vele agyamba szökő emlékek csak keserű ízt tudtak csalni a számba.

-Seo?! -ismételte meg ismét a nevem. -Te.. hogy hogy itt? -vissza húzta a kezét, majd immár mosolyogva nézett rám.

-A.. apuék átírattak ide. -makogtam végre lenyelve a chipszem. Gyönyörű látványt nyújthattam.
-Ez közelebb van és az egyik ismerősük fia is itt tanít. De... én esküszöm nem tudtam, hogy te is ide jársz. -tettem fel védekezően a teli kezemet.
Persze, hogy nem tudtam, hogy ide jár. Nem mondta, hogy elmegy és azt se hogy hova. Nem voltam benne biztos, hogyha tudtam volna, hogy itt lesz akkor elkerültem volna a helyet, vagy engedtem volna a kísértésnek, a régi érzelmeknek, és akkor is beiratkoztam volna.

-Jaj ugyan. -mosolyodott el kedvesen.
-Örülök, hogy látlak. -nézett rám boldogan és... megölelt.

Az. Biztos nagyon örülhetsz.

-Hehehe.. -nevettem fel kínosan a félkaros ölelése közben és igyekeztem nem elájulni az ereimben egyre gyorsabban pumpálódó vértől, meg a gyomromban háborút vívó pillangók miatt. Túl klisés? Akkor a gyomromat égető savtól.

Elhúzódott tőlem, majd felvont szemöldökkel nézett rám, míg én igyekeztem nem felé fordulni a kislányos zavarom miatt.

-Piros vagy. -biccentette oldalra a fejét, majd lassan megjelent arcán egy fél oldalas mosoly. Tuti rájött, hogy miatta.

Oh hogy enné meg a fene.

-Még mindig ilyen hevesen reagálsz rám? -kérdezte, majd tett felém egy lépést. Hangosan nyelve néztem oldalra, mire felkuncogott.
-Na és melyik a szobád? -kérdezte vidáman, kimutatva hogy mennyire élvezi a dolgot, de a nyuszi fogai miatt nem tudtam nagyon dühösnek lenni rá.

-Ahm... arra. -mutattam a szobám folyosójára. Hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy melyik szám alatt vagyok.

-Hányas szám? -mosolygott rám.

-Ne... nem tudom... -motyogtam, mire felvonta a szemöldökét, majd kitört belőle a nevetés. Addig fel sem tűnt mennyien bámultak minket míg ő el nem kezdett röhögni és a ránk szegeződő szempárok száma megtöbbszöröződött. Zavartan mosolyogva igyekeztem elsüllyedni, de kiderült, hogy az nem megy olyan egyszerűen, mint azt az ember gondolná.

-Én azt hiszem most megyek. Még.. ki kell pakolnom. -mondtam halkan, bár nem gondolom hogy meghallott volna.
Gyorsan elslisszoltam mellőle és amilyen hamar csak lehetett, eltűntem a látóköréből egy falnak a segítségével. Sietve szedtem a lábaimat és hálát adtam azért, mert nem szerettem a magassarkúkat, akkor még végig is kopoghattam volna a szobámig.

Nem értettem Kook-ot. Hogy hogy tudott úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Mintha a múltunk fényes lenne és mintha nekem nem fájt volna az, amit velem tett. Szemeim elkezdték marni a könnyek, de erőszakosan tartottam vissza azokat. Nem akartam sírni megint. Azok az idők elmúltak és én nem akartam megint olyan lenni, aki könnyeibe fulladva fetreng az ágyában csak azért, mert saját gondolataival ostorozza magát.