BAD LOVER - Jungkook ff. [~Befejezett]

3. Rész - Változtam

Csak olyan este 6 óra körül mertem visszamenni a szobámba. Bár már kigyönyörködtem magamat a szürke természetben és el is vontam a figyelmem, a szorító érzés a mellkasom környékén egyre jobban tért vissza, ahogy közeledtem a szobához. Vagy százszor megfordult a fejemben, miszerint inkább kint alszok, de sajnos megfázós típus voltam és a (volt) anorexiám egyik hátulütője az volt, hogy lényegesen legyengült az immunrendszerem. Így még akkor is szednem kellett vitaminokat vagy ezrével, mikor nyár volt. Nemhogy Februárban!

Reszketve álltam meg az ajtó előtt, mely mögött Jungkook lehetett. Nővel vagy anélkül. Óvatosan rátapasztottam a fülemet a fára, hátha meghallok valamit, de semmilyen apróbb neszt nem engedett ki az ajtó. Idegesen egyenesedtem ki, majd háromig elszámolva helyeztem kezem a kilincsre és óvatosan lenyomtam le. Nesztelenül léptem be a lakásba, majd csuktam be magam után az ajtót. Hang nélkül sétáltam a hálószobáig, ahol össz-vissz egy lámpa égett, ezzel adva egy kellemes homályt az apróbb helyiségnek.

Szerencsére nem láttam a szőkét, viszont Jungkook majd kiszúrta a szememet. Félig lelógva az ágyáról szuszogott becsukott szemekkel. Bal lába a földre ért, míg a jobb már az ágyon volt kinyújtva. Biztos ült egy kis ideig, majd szimplán eldőlt és bealudt. Mosolyognom kellett az édes látványon, hisz ahogy kissé szítnyíltak az ajkai, kivillantak a nyuszifogai is. Mellkasa egyenletesen emelkedett a fehér pólója alatt és olyan ártatlannak tűnt...

Arcomról azonnal eltűnt a mosoly, mikor rájöttem, hogy mennyire nem az, s inkább a fejemet megrázva indultam el az ágyam felé. Ahogy lépkedtem, egy "szerencsés" mozdulatom közepette nekimentem a falhoz helyezett állólámpának, ami majdnem el is dőlt, ha nem lettek volna jók a reflexeim. Igen ám, de a heves mozdulatomnak köszönhetően viszont levertem a búrával egy képet, ami hangos robajjal érkezett földre.

Ijedten néztem a képkeretet, de mikor konstatáltam, hogy nem tört ripityára, csak egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat.

-Seo? -hallottam meg magam mögül egy álmoskás hangot, mire, ha lehetséges, akkor még ijedtebben fordultam Jungkook ágyának irányába.
-Te mit csinálsz azzal a lámpával? -kérdezte ásítva egy nagyot, majd csak laposakat pislogva nézett engem, nyammogva párat.

-É..én... hehe. -nevettem fel kínomban és álltam ugyanúgy ott, továbbra is a lámpával a kezembe.
-Bocsi. Csak neki mentem. Aludj tovább nyugodtan. -suttogtam el a végét zavaromban, majd sikerült visszatennem az eredeti helyére a világítóeszközt.

-Már fent vagyok! -mondta ismét ásítva, olyan hangsúllyal, mintha meg akarná magát is győzni a dologról.

Míg én kínomban ugyanott ácsorogtam, ő addig valamennyire felébredt és feltápászkodva kiment a fürdőszobába. Idegesen haraptam be az ajkaimat, majd megpofozva az arcomat párszor indultam meg az ágyam felé és gyorsan lehuppantam rá, mielőtt visszajött volna a fiú én meg ismételten lefagyok. Nem tehettem róla, de egyszerűen mindig földbegyökerezett a lábam a jelenlétében.

Mikor visszajött, telt már el annyi idő, hogy hevesen dobogó szívem lenyugodjon. Egy magazint olvasgattam figyelemelterelésként, ami tele volt modellekkel.

-Milyen szakra jelentkeztél? -szólalt meg hirtelen Kook, mire majdnem eldobtam mindent a kezemből ijedtemben.
-Nyugi van. -nevetett fel, mire csak lesütöttem a szemeim. Üdv zavarba esés. Nagyon hiányoztál az elmúlt másodpercekben.

-Nem mintha sok mindenre lehetne itt jelentkezni. -mondtam úgy, hogy még véletlen se kelljen a szemébe néznem.

-Azért van pár dolog. Várjál inkább kitalálom. -mondta és hátradőlt az ágyán, a karjain megtámaszkodva, hogy úgy meredjen elgondolkodva a plafonra.

-Sminkes tuti nem, mivel nem szeretted magadat sem kenni, nem hogy másokat. -nézett töprengve, majd alsóajkába harapva gondolkodott tovább. -Fotós.... talán, mert volt mikor szerettél kamerázni. -vonta össze a szemöldökeit, majd egyszer csak rám nézett és lassan elfordította a fejét, hogy jobban rámláthasson.

Mondanom sem kell, hogy szinte azonnal zavarba jöttem, mikor kicsit hosszabb ideig átható tekintettel vizslatott. Olyan volt, mintha mindent tudott volna rólam. Na azt az érzést ki nem állhattam, mivel megváltoztam. Vagy legalább is igyekeztem ezt hinni.

-Modell? -kérdezte, talán egy picikét halkabban. Lesütöttem a szemeimet.

-Ne.. -szólaltam meg egy kicsit rekedtesebb hangon, majd lassan a szemeibe néztem.
-Ne beszélj úgy, mintha ismernél. -sziszegtem egy kicsit, mint egy bébikígyó, s bedugva a fülesem zártam ki őt a hallójárataimból. Tisztában voltam vele, hogy nagyon gyerekesnek tarthatott a viselkedésemnek köszönhetően, de nem érdekelt. Azt is tudtam, hogy ismert annyira, hogy reakciómból kiolvasta azt, hogy talált süllyedt a tippje. De nem szerettem volna, hogy ennyire magabiztosan higgye, hogy én mindent elfelejtettem.

Azt hittem, hogy mindig ott lesz nekem, de erre ő se szó se beszéd ott hagyott magamra. Nem tudtam elfelejteni ezt csak úgy, hisz rengeteget szenvedtem. Bár ő nem tudhatta, de nekem ott voltak azok a mély sebek, melyeket addig szereztem míg nem volt velem. Rosszabb volt, mint a középiskolában.

Hisz annál nincs borzalmasabb, ha minden nap várod mikor ír vissza neked. Mikor hív fel azzal, hogy csak széttörte a telóját és azért nem találtad semmelyik közösségi oldalon sem. Szörnyű volt úgy kelni és feküdni, hogy folyamatosan hitegettem magamat: ,,Ma biztos ír!"; ,,Ma biztos fel fog hívni!". De nem így volt. Sokszor könnyeztem, már akkor is mikor még nem tudtam, hogy elment. De akkor véglegesen kiborultam, mikor kiderült, hogy elköltözött.

Hogy otthagyott.

Hülyének éreztem magamat, amiért azt hittem ő más lesz. Majd jött az önhibáztatás, miszerint megértem, hogy otthagyott.
"Nem voltam elég menő, nem voltam szép neki".
S végül jött a beletörődés. Az a keserű íz mikor visszaolvastam a beszélgetéseinket (melyekből ugye kevés volt, hisz rendszeresen találkoztunk azelőtt). Ahogy legszívesebben leszúrtam volna a régebbi énemet, amiért olyan hülye volt, hogy hitt neki.

Aznap, már nem is tudtam, hogy mit érzek. Az, hogy lényegében rámmozdult, miközben láthatólag volt barátnője, olyan érzéseket keltett bennem, mint a csalódottság és a düh.
Sajnos el kellett ismernem. Ahogy én, úgy ő is megváltozott, de egyikünk sem a jó irányba...

Szipogva töröltem le pár könnycseppet az arcomról, de hirtelen lefagyva jöttem rá, hogy még mindig nem egyedül vagyok a szobába. Ajakbeharapva fordítottam lassan a fejemet Jungkook irányába, de szerencsére ő a telefonjával volt elfoglalva és még az egyik fülhallgatóját is bedugta, azzal is kevesebb esélyt adva arra, miszerint hallott sírni.

Szomorúan húztam ki a fülesem, majd miután elhúztam a köztünk lévő választó függönyt, rádugva a töltőre a telefonomat dőltem el az ágyamon, úgy hogy a fal felé fordultam.

Nem akartam depizni ismét, nagyon nem, de nehéz volt ha vele voltam egy légtérben...