Álmaink szárnyán

09. 06 (kedd) 08:45

A tegnapi esős napnak mára nyoma se maradt. Hétágra sütött a nap, mindenki boldog volt, a madarak csicseregtek, én pedig ezektől a gondolatoktól kezdtem egy mesében érezni magamat. Mivel reggel elaludtam, nem mentem be a reggelizőhelyre, hanem loholtam az iskolába, kikönyörögtem a portástól, hogy engedjen be, majd teljesen ki melegedve beestem matek órára. Bár jobban tettem volna, ha inkább be sem jövök az órára, ugyanis a drága matektanárnő kapva kapott az alkalmon és kihívott a táblához felelni. Tudni kell rólam, hogy nagyon megszenvedtem a matekkal, számológép nélkül még számolni is nagyon nehezen tudtam, percek kellettek, hogy kiszámoljak egy összeadást vagy egy szorzást és ez miatt nem egyszer a gúnyolódás céltáblája lettem még általánosban. Középsuliban már jobb volt a helyzet, a többiek általában mindig súgtak nekem, amikor csak tehették, mert nekik is fájdalmat okozott a szenvedésem.

-         Ez durva volt – nézett rám Hanna együtt érzően.

-         Nekem mondod? – kérdeztem egy fáradt sóhaj kíséretében és leültem a helyemre, fejemet pedig a padra hajtottam. – De legalább a kettes megvan!

-         Nem is értem, miért feleltet, még csak év eleje van – ingatta a fejét csodálkozva.

-         Nem rémlik, hogy az utolsó tanítási napon dolgozatot íratott velem, a kettesért? Másnap már egy hétre megadta a kettest, én egy nyolcra álltam, de írjak a kettesért – horkantottam fel.

-         Hát ő olyan tanár, aki megjegyez mindent – nevetett fel Kevin, mire sóhajtva ránéztem. – Kilencedikben – emlékeztett, én pedig a számat elhúzva lesütöttem a szemem.

Na, igen. Kilencedik osztályban a kedvenc énekesem jégtáncost keresett a legújabb klipjébe, amire én hosszas parázás után, mertem csak elküldeni a 3 perces videót, és amikor visszajeleztek, hogy engem választottak, teljesen megőrültem. Hangosan visítozni kezdtem, táncra perdültem, madarat lehetett volna fogatni velem. Ezzel pedig semmi probléma nem lett volna, ha nem a matekóra kellős közepén tettem volna. De ez akkor történt, így nem csak az órát zavartam meg, de le is buktam, hogy órán telefont nyomkodtam. Onnantól kezdve a matektanár pikkelt rám és minden évben, azon a napon, feleltetett engem. Tavaly két matek órát is a táblánál töltöttem, de akkor jó napom volt és készültem, így a tanár, mint akinek a fogát húzták, de kénytelen volt egy hármast adni nekem.

-         Á, az volt aztán a szép balhé – nevetett fel Alex. – Hetekig téged dicsőített az iskola – kacsintott rám.

-         Aztán pedig kijött a videoklip, amiben te és Horváth Dávid romantikusan korcsolyáztatok, három percen keresztül és Dávid arról énekelt mennyire szerelmes beléd. A végén pedig elcsattant egy csók… - bökött oldalba Hanna vigyorogva, én pedig elvörösödtem az emléktől.

Az volt az egyik legmeghatározóbb élmény eddigi életemben. Pár órára belecsöppentem egy teljesen másik világba, azzal a személlyel, akiért teljesen odavoltam. Dávid 20 éves volt akkor, több száz lány rajongott érte, miután ismertséget szerzett az egyik tehetségkutatónak köszönhetően, én viszont már előtte is ismertem őt. Nem személyesen, de ismertem, és azt hiszem ezt ő is tudta. Vagy nem. Mindenesetre nagyon boldog voltam, hogy engem választott és egy klip erejéig a szerelme lehettem. Még úgy is, hogy utána semmilyen kapcsolatot nem tartottunk, csak ide adta a részemet, amit először el se akartam fogadni, de bedugta a táskámba, mondván ez nem úgy megy, ahogy én azt elképzeltem. Nos, azt a pénzt megtartottam, és féltve őrzött kincsként őrizgettem a fehérneműs fiókomban.

-         Oké, Ellát elveszítettük – nevetett fel Hanna, mire pislogtam párat és visszatértem a valóságba.

-         Mi lenne, ha ráírnék? Hogy hogy van? – vetettem fel.