Álmaink szárnyán

11.01 (kedd) 01:00

Nem faggattam Dávidot, vártam, hogy magától kezdjen el mesélni, de eddig még nem igazán akart. Kedvetlenül dobálta a szájába a sültkrumplit és a kivilágított Citadellát bámulta. Szerettük volna egy padon ülve elfogyasztani a Mekis kaját, de aztán rájöttünk, hogy nem nyár volt, így a kocsiban maradtunk és ott kajáltunk néma csendben. Ez a csend viszont egyáltalán nem kínos volt, nem éreztem késztetést, hogy megszólaljak, hogy megtörjem. Mondhatni a hatalmas zene után jól esett a teljes csend, amit nem tört meg más, csak időnként egy-egy autó, ami elhajtott mögöttünk.

-         Hogy érzed magad? Nem vagy rosszul? – pillantott rám Dávid.

-         Semmi bajom – mosolyogtam rá megnyugtatóan.

-         Talán nem a legjobb ötlet most hamburgert enned – nézett a kezemben lévő szendvicsre. – Ki fog jönni belőled.

A hányás gondolatától is felfordult a gyomrom, undorodva visszacsomagoltam az amúgy isteni finom szendvicset, majd belekortyoltam a kólába és sóhajtottam egy nagyot.

-         Megírtam Eriknek, hogy szeretem és nem reagált rá semmit, pedig fent volt.

-         Megcsókoltam Lizit, ő pedig pofon vágott – mondta velem egy időben Dávid.

Meglepetten pillantottam Dávidra, aki idegesen kapta el rólam a tekintetét és a kormányra hajtotta a fejét. Vártam, hogy folytassa, de hosszú ideig nem mondott semmit, aztán hirtelen hátra dőlt és sóhajtott egy nagyot.

-         Szomszédok voltunk a faluban ahol laktam, totyogós korunk óta mindent együtt csináltunk, mondhatni teljesen összenőtünk. A suliban persze a srácok összeboronáltak minket, amit mi teljesen figyelmen kívül hagytunk, csak nevetve legyintettünk, hogy mi csak legjobb barátok vagyunk. A gimiben persze csak tovább folytatódtak a dolgok, kezdtük felfedezni a testünket és úgy voltunk vele, miért ne? Próbáljuk meg milyen együtt. Mindketten olyan első alkalmat akartunk, akiben teljesen megbíztunk és Lizivel kettőnk között a bizalom hihetetlenül mély volt. Közös álmaink voltak, egy saját bandáról, Pesti lakással, úgy terveztük a gimi után cuccolunk fel és berobbanunk a zene iparba. Csak aztán a dolgok rohadtul szar irányba mentek el. Lizi jelentkezett egy tehetségkutatóra kettőnk nevében és őt nem akarták, engem viszont igen. Ezért mondta, hogy rajta kapaszkodtam fel, hisz ha ő nem küldi be a videót, akkor most nem lennék itt.

-         Eszedbe se jutott esetleg elutasítani?

-         Dehogynem, csakhogy az apám már akkor maximalista volt, mindenben a pénzt látta és észérvekkel rávett, hogy igenis ragadjam meg a kínálkozó lehetőséget, különben örökké bánni fogom.

-         Ha tehetnéd, vissza csinálnád?

-         Ha tehetném, hoznám őt magammal. Fáj, hogy ekkora szakadék lett közöttünk – bámult el a távolba. – Régen is volt egy stílusa, komolyan még viccelődtünk is, hogy nem szeretnék, az ellensége lenne, mert akkor végem lesz erre tessék. Utál engem.

-         Miért nem kerested fel korábban?

-         Nem volt hozzá elég nagy pofám. Jobb volt meghúzódni az árnyékban – rajzolt idézőjeleket a levegőbe.

A szám szélét rágcsálva fürkésztem az arcát aztán hozzá hajoltam és a vállára hajtottam a fejem.

-         Szerintem kicsit kéreti magát aztán úgyis meg fog békélni. Miért nem ajánlod fel, hogy apud menedzselné őt is?

-         Sose menne bele, nem ismered őt Ella. Nagyon makacs, és önfejű, soha nem fogadná el a segítő kezet.

-         Na, és ha beszélnék vele?