Álmaink szárnyán

09. 26 (hétfő) 10:00

Azt hittem, hogy a mai napomat semmi sem ronthatja el. Reggel Erik az utcán várt rám, nagyival elegyedett beszélgetésbe, aki úgy rajongta körbe, mintha ezer éve ismerték volna egymást. Talán tényleg így volt és valóban ő volt az a kisfiú, akibe óvodás koromban szerelmes voltam. Mindenesetre kezdett gyanús lenni a sok elejtett megjegyzés. Miután megölelgettem mamát és megígértem neki, hogy hozok neki a postáról kaparós sorsjegyet, Erikkel együtt a buszhoz indultunk, megreggeliztük a reggelizőhelyen, ahol, mint kiderült Erik már nem dolgozott ott ezért nem kaphattam a kedvenc palacsintámat. Na, ez egy kicsit rontott a jókedvemen, de aztán újra boldog lettem, mert végre sikerült Kittiéknek dűlőre jutniuk, így hamarosan rakhattam össze a koreót, amiben nagy segítségemre lesz Bius és a videoklip. Most pedig itt voltam matekórán és a táblára írtam fel a reggelizőhelyen sebtében elkészített házimat, ami nem lett volna kész, ha Erik nem kérdez rá. Komolyan gondolta, hogy korrepetálni fog engem, így a próbánk után neki is veselkedünk, hogy minél előbb mehessek vissza próbálni a szalagavatóra. Az utolsó számsorokat írtam fel, amikor kopogtattak az ajtón.

-         Szabad – szólt ki a matektanár bosszúsan, amiért megzavarták az óráját.

Kíváncsian pillantottam az ajtó felé, majd a füzet kiesett a kezemből, amikor Dávid lépett be a terembe lazán mosolyogva. Egy hangot nem lehetett hallani, mindenki Dávidot figyelte, több lány izgatottan mozgolódott a helyén, de megszólalni senki, sem mert.

-         Jó napot – köszönt Dávid továbbra is mosolyogva.

-         Segíthetek? – kérdezte a matek tanár felállva és Dávidra szegezte a tekintetét.

Nem ismerte fel Dávidot, de biztos voltam benne, hogy amint kiderül, miattam van itt, megint bajba kerülök és az rám nézve nem volt valami túl jó. Lassan lehajoltam a füzetemért és rémülten Hanna felé pislogtam azt tátogva, hogy segítsen nekem, de ő csak tanácstalanul széttárta a kezét és visszakérdezett, hogy tudtam-e, hogy jönni fog. Tagadólag ráztam meg a fejem és felegyenesedtem, a matekfüzetemet szorosan magamhoz öleltem, mint egy pajzsot, hátha ez megvéd a matektanár haragjától.

-         Csak ön tud nekem segíteni kedves…

-         Éva – dörmögte a tanár.

-         Kedves Éva. Tudja, van az osztályában egy csodálatos leányzó, akinek fontos szerepe lenne ma, amiről nem hiányozhat. A karrierem múlik rajta.

Rémülten rázva a fejemet meredtem Dávidra, de ő csak megnyugtatóan rám mosolygott amolyan nyugi intézem csajszi. Igen, tényleg intézte. Azt, hogy a matektanár még jobban megutáljon engem. Hát nem ezt mondtam neki szombaton? Hogy a tanár így is pikkel rám, erre pont matekórán sikerül beállítania? Persze neki nem probléma az egész, nem ő fog szívni matekórákon, hanem én.

-         Á szóval maga miatt van megkergülve Pap.

-         Ne tessék rá emiatt haragudni. Tudja milyen a szerelem.

-         Én nem vagyok szerelmes – tátottam el a szám és egy pillanat alatt átjárt a jeges rémület.

-         Ne titkold tovább – mosolygott rám Dávid.

-         Elég! – sziszegtem rá egyre idegesebben.

Az kellett még nekem, hogy valamelyik pletykás osztálytársam elmondja Eriknek, hogy Dávid milyen sületlenségeket hordott össze. Egyre elkeseredettebben néztem Hannára, tőle várva segítséget, de teljesen megvolt kötve a keze, viszont abban biztos voltam, hogy óra után az első dolga lesz megkeresni Eriket és biztosítani róla, hogy amit hallani fog csak egy hatalmas nagy baromság és ne higgyen senkinek. Tudtam, hogy ezt fogja tenni, a helyében én is ugyanezt tettem volna. Mert erről szólt a barátság. Segítettünk egymásnak ott ahol csak tudtunk.