Álmaink szárnyán

12. 12 (hétfő) 07:00

Ha azt hitték, hogy lustálkodni fogok és semmittevéssel töltöm az időmet, hát akkor nagyon tévedtek. A vasárnapot tényleg lustálkodással töltöttem, amíg Erik tanult és edzésre ment, addig én sorozatot néztem, vagy pedig átírtam pár sulis jegyzetet, de azon kívül nem csináltam semmit. Mára viszont eléggé kipihentnek éreztem magam ahhoz, hogy a szokott időben felkeljek és még mielőtt mindenki felébredt volna csináltam nekik reggelit. Bár nem tudtam, hogy szoktak-e reggelizni, azért én akkora adag omlettet csináltam, hogy mindenki bőségesen jól lakjon. Még szendvicset is csináltam Eriknek és Biusnak is, főztem le friss kávét, de nem ízesítettem be, mert nem tudtam ki, hogy szereti. Éppen az asztalt terítettem meg, amikor Viki kócosan a szemét dörzsölgetve karjában Benivel kicsoszogott a konyhába, majd engem meglátva földbe gyökerezett a lába. Én is lefagytam, kezemben a tányérokkal, majd letettem őket az asztalra és hátráltam egy lépést.

-         Jó reggelt – köszöntem csendesen nehogy felébresszem a többieket is.

-         Jó reggelt. Mi… Ella neked pihenésre van szükséged – dorgált le engem, ahogy végig hordozta a tekintetét a konyhába. – Megmondta az orvos, hogy kímélned kell a lábadat.

-         Kímélem is – pillantottam le a befáslizott lábamra.

-         Nem kellett volna – mosolygott rám fáradtan és az egyik székre leülve etetni kezdte Benit, akit nagyon hamar újra elnyomott az álom.

Mikor leültem egy másik székre, tudatosult bennem, hogy a bokám nem igazán díjazta a reggeli meglepetés reggelimet, így gyorsan fel is tettem a szemben lévő székre, hogy pihenjen és az asztalra könyökölve vártam, hogy felkelljen a család többi tagja. Először Ernő jelent meg, aki azonnal az asztalhoz ült és gyorsan megreggelizett, de az első falat után csodálkozva kérdezte meg, hogy ki volt a szakács, mert ez most más, mint szokott. Szerényen mosolyogva mondtam, hogy én voltam a szakács, mire meg dicsért és megkért, hogy amint helyre jön a lábam, megint csináljak. Utána nem sokkal később megjelent Erik, a szürke melegítőjében, álmosságtól karikás szemekkel, lehuppant mellém megcsókolt, majd szedett magának omlettet.

-         Miért is keltél fel ilyen hamar? – szegezte nekem a kérdést.

-         Miért ne? – mosolyogtam megvonva a vállam.

-         Hm… - húzta össze a szemét és alaposan megrágta a falatot, majd rám szegezte a tekintetét. – A te szótáradban nem létezik az a kifejezés, hogy pihenés? Komolyan Ella, mostantól nem mozdulsz el az ágyról vagy a kanapéról! Ne kísértsd a sorsot! Vagy talán azt szeretnéd, hogy ne gyógyulj meg?

Nyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de végül csendben maradtam. Igen természetesen szerettem volna, ha a lábam minél előbb helyre jön, de sose voltam az a lustálkodó fajta. Pláne nem akkor, ha vendégségben voltam. Nem bírtam volna végignézni, hogy kiszolgálnak engem, hogy Viki Beni mellett még velem is foglalkozzon. Nem voltam gyámoltalan, csak kibicsaklott a bokám, így természetes, hogy segítettem ott ahol csak tudtam.

-         Sziasztok – köszönt el Bius sietősen és menet közben bújt bele a kabátjába.

-         Nem reggelizel? – kérdezte Viki.

-         Nem, majd eszek a suliban – vágta rá Bius.

-         Legalább a szendvicsedet vidd el – pattantam fel és odaugráltam a hűtőhöz.

-         Milyen szendvics?

Ez a kérdés három embertől érkezett felém. Viki, Erik és Bius is csodálkozva nézték, ahogy két szendvicset fogva a kezembe megfordultam és zavartan elvörösödtem a tekintetük láttán.