Álmaink szárnyán

11. 12 (szombat) 10:00

Kitti semmit sem akart a véletlenre bízni. Pontban tízkor megállt előttünk édesanyja családi autójával, dudált kettőt, majd be is jött a házba és kirángatott az ágyból. Mert bizony én még akkor javában aludtam, Erik mellkasát használva párnának, aki amúgy már ébren volt, de nem volt kedve lemenni ajtót nyitni. Így Kitti a papáéktól kérte el a kulcsot, hogy felébresszen engem. Milyen jó, hogy lebratyizott az egész családdal és szabad bejárása volt. Lassan már apáék meg se lepődtek, ha itt találták, ugyanannyira el lett fogadva, mint Hanna és Erik.

-         Miért is nem lep meg, hogy együtt vagytok? Nyilván azért alszik még mindig – hallottam Kitti fortyogó hangját. – Ez a ruhája? Leviszem a kocsiba, aztán visszajövök. Addig remélem, felébred, mert fél óra múlva ott kell lennünk a szalonban!

-         Ez Kitti volt? – kérdeztem kómásan.

-         Ahogy mondod. Ideje felkelni főnök – suttogta Erik a karomat cirógatva.

-         De itt olyan kényelmes!

-         Lehet, hogy te marhára jól érzed magad, de nekem tiszta nyál a mellkasom, a karom pedig már annyira elhalt, hogy ha amputálnák, azt se érezném meg – röhögte el magát.

-         Hogy te milyen tuskó vagy – ültem fel azonnal, mire megkönnyebbülten felsóhajtott. – Szemét vagy tudd meg – másztam ki az ágyból és pár random ruhát kirángattam a szekrényből, aztán a fürdőbe vonultam, hogy rendbe szedjem magam.

A szettem végül, no, comment kategória lett, de nem igazán foglalkoztam vele. A szekrény előtt állva sokkal többet agyaltam azon, hogy este mit vegyek fel a szalagavató utáni buliba, amit a végzősök szerveztek maguknak és meghívták az egész iskolát. Erik szerint a fekete overálomat kellett volna felmennem, mert az takart mindent, de csinos is volt. Már majdnem beleegyeztem, amikor Kitti feljött megnézni, hogy kész vagyok-e és a dolgokat a kezébe véve kikapta a szekrényből az a fekete fehér kockás ruhát, amit tőle kaptam, hozzá egy vastag fekete övet és egy fekete kötött felsőt, amit fel vehetek, ha fázok. Még bedobta a szatyorba a fekete cipőmet Convers cipőmet, hogy le tudjam cserélni a magassarkú után, aztán megragadta a kezem és elkezdett maga után rángatni.

-         Légyszi zárj be és vidd át mamához a kulcsot – kiáltottam hátra Eriknek és bíztam benne, hogy meg is hallotta.

-         Intézem – kiáltott vissza.

-         Az előszoba szekrényen lesz a kulcs – ordította Kitti, majd becsukta mögöttünk az ajtót és a kocsihoz siettünk. – Az esküvődön is ilyen tízig alszol majd? Már a fél nap elment – zsörtölődött bepattanva a kocsiba. – Még felvesszük Jázmint és Roxit aztán már nincs megállás. Irány a szalon és a teljes felfrissülés – magyarázta vidáman.

-         És mennyivel jövök majd? Mert árat nem mondtál.

-         Ugyan, semmivel. A nagynénémé a szalon, megcsinálja ingyen, amiért tavaly nyáron segítettem neki megmenteni a csőd széléről. Bedobtam egy ötletet és azóta meg gazdagodott rajtam, így mondhatni jön, nekem egyel.

-         Azért teljesen ingyen…

-         Csönd Ella! Inkább mesélj. Milyen volt a Jégszínház? Láttam a képeket, amiket kitettetek, rohadtul egymáshoz illetek, ugye tudod? Címlapra valók azok a képek. Csodálom, hogy ezt nem közölték le az újságok.

-         A boldog dolgokra senki sem kíváncsi. A lapoknak az a célja, hogy beszennyezzék az embert, ők ebből élnek, ez élteti őket. Le merném fogadni, hogy azt is telibe le fogják szarni, hogy Magyarországért fogok küzdeni a világbajnokságon! Hogy én legyek az, aki ott fog állni a dobogó élén, Erikkel az oldalamon, széles mosollyal az arcomon. És tudod kiknek fog szólni az a mosoly? Azoknak, akik a bukásomat akarták, akik örömmel nézték volna végig, ahogy összetörök a rám nehezedő nyomás alatt!