Álmaink szárnyán

09. 05 (hétfő) 07:00

A kapucnimat a szemembe húzva, zsebre vágott kézzel ácsorogtam a buszmegállóba és a szakadó esőt bámultam, amitől a hangulatom csak még rosszabb lett. Oké, igen a természetnek már szüksége volt erre a frissítő esőre, a több hetes szárazság után, de nem tudott volna, akkor esni, amikor én még otthon a másik oldalamra fordultam? Vagy essen, akkor, amikor bent vagyok az iskolába, de ne most. 5 perc késéssel meg is érkezett a busz, megkönnyebbülten felszálltam rá, felmutattam a bérletemet, aztán fájdalmasan fintorogva néztem végig a tömött buszon. Hátrébb sétáltam, elnézést kérve csusszantam át az emberek között, abba reménykedve, hogy valahol lesz egy üres hely és meg is pillantottam egyet, a busz végében Erik mellett. Csodálkozva pillantottam az ácsorgó emberekre, aztán elindultam Erik felé, majd tétován megtorpantam mellette. Most üljek le simán, vagy kérdezzem meg, hogy leülhetek-e? A szám szélét rágcsálva ácsorogtam és Eriket figyeltem, aki a telefonját nyomkodva zenét hallgatott, majd mintha megérezte volna, hogy valaki figyeli felvonta a szemöldökét és kihúzta a fülest a füléből.

-         Szia – köszönt.

-         Szia – köszöntem vissza és elkaptam róla a tekintetem. – Leülhetek? – vándorolt rá vissza a tekintetem, mire elvette a táskáját, én pedig lehuppantam az ülésre és lelöktem a fejemről a kapucnit.

-         Simán beszólsz egy csapat nagydarab focistának, de nem mered megkérdezni, hogy leülhetsz-e? – kérdezte szórakozottan.

-         Fogd be – vágtam rá, mire elnevette magát. – Jó szar idő van.

-         Most pedig az időjárásról beszélgetünk. Tán kínosan érzed magad a társaságomban? – lökött meg a karjával. – Ma már remélem, láthatom, ahogy jóízűen bevágod azt a hatalmas palacsintát.

-         Pénteken is megettem. Köszi, még egyszer – pillantottam rá, mire elmosolyodott.

Nem beszélgettünk az út további részén. Ő zenét hallgatott és a telefonját nyomkodta, én pedig szintén zenét hallgattam és közben hol a buszon utazó embereket figyeltem, hol pedig Eriket, akinek a lába folyamatosan mozgott a zene ütemére. Ritmusérzéke biztos volt és alakra olyannak tűnt, aki jól nézett volna ki a jégen. Lehet, hogy táncolni is tudott. Hezitálva pillantottam rá és már azon voltam, hogy megkérdezem tőle nem-e lenne kedve megmenteni engem és az álmomat, de aztán az inamba szállt a bátorság és ahelyett, hogy megkérdeztem volna felmentem TikTokra és megnéztem, hogy mennyi reakció érkezett azóta a pénteken feltöltött videóra. A komment szekció még mindig pörgött, barátnők jelölték meg egymást, irigykedve azon, hogy milyen szépen táncoltam, ők pedig azonnal eltaknyoltak, ha jégre álltak. Először én is eltaknyoltam, sőt nem csak egyszer, rengetegszer elestem és rengeteg sérülést szereztem, egyszer agyrázkódással vittek kórházba, de nem adtam fel. Sőt, az apró balesetek csak még jobban motiváltak engem arra, hogy folytassam. Az emberek gyakran esnek abba a hibába, hogy azt gondolják az általuk követett ember élete biztos tökéletes, és, hogy a tánctudása, vagy az énekhangja csak úgy az ölébe pottyant és nem kellett megdolgozniuk érte. Mert ezek az emberek csak azt látták, amit eléjük tettünk és csak kevés ember az, aki a dolgok mögé látott és látta mennyi munka volt abban, hogy most ott tartottunk ahol. Lehetett a telefon előtt ülve irigykedni, de ennyi erővel félre tehette volna azt a telefont és változtathatott volna az életén, hogy idővel az ő életére irigykedjenek a telefon előtt ülők. De hát nem mindenkiben volt meg az akarat, hogy változtasson az életén és az álmainak éljen. Kellenföldre érve, Erikkel együtt leszálltunk a buszról és sietősen a reggelizőhely felé sétáltunk, majd Erik elköszönt tőlem és hátra sietett, én pedig beléptem a száraz épületbe, lelöktem a kapucnimat és leültem a szokásos helyemre. Míg arra vártam, hogy valaki jöjjön és felvegye a rendelésemet az ablakon bámultam kifelé és néztem a szakadó esőben siető diákokat és a reggeli bevásárlásra induló idős hölgyeket.