Álmaink szárnyán

12. 23 (15:00) A világbajnokság 2. napja

Egyáltalán nem féltem a mai naptól, hisz tudtam bárhogy is alakul a tegnapi eredményük alapján, mi már a legjobbak között voltunk. A helyünk be volt biztosítva és a zsűri is nagy reményekkel tekintett ránk. Akarták a győzelmünket és ettől mi is még jobban felbuzdultunk. Erika azt mondta, hogy még sosem látott minket olyan lendületesnek, mint a délelőtti próbán. Bár még mindig azon a véleményen volt, hogy külsőleg inkább hasonlítunk Troyra és Gabriellára, abban egyetértett velünk, hogy a kitartásunk az Sharpayé és Ryané. A főpróbán pedig megmutattuk, hogy mit tudunk, most pedig már teljes harci díszben lépkedtünk a pálya felé. Rajtam egy pontosan olyan árnyalatú ruha volt, mint Sharpayen a filmben, Erik pedig a tegnapi fekete nadrágját viselte, egy fehér alapon, fekete csíkos inggel. Kalapot nem viselt, mert kijelentette, hogy ő nem fog kalapot felvenni és nem csinál magából hülyét.

-         Ejha – füttyentett Dávid elismerően.

-         Várd ki. amíg táncra perdülünk – karoltam át Erik derekát.

-         Tarolni fogunk ismét – tette hozzá Erik és hosszasan megcsókolt.

Dávid a homlokát ráncolva figyelt minket és közben az állát dörzsölgette.

-         Veletek meg mi van? Eltalált titeket Ámor nyila vagy mitől vagytok ennyire boldogok? – kérdezte gyanakodva.

Erikre villant a tekintetem, aki huncut mosollyal az arcán nézett vissza rám. Nem, valahogy nem akaródzott elmondanom Dávidnak a boldogságom okát. Nem igazán tartozott rá az, hogy én Erikkel nem is olyan rég, még a zuhanyzóban gabalyodtam össze. A lebukás esélye hatalmas volt, de pont ettől volt olyan izgalmas és igazából mindkettőnknek szüksége volt egymás testi közelségére. Meg így spóroltunk a vízzel is, ami igazán hasznos, hisz így kevesebb lesz a vízszámla.

-         Minden versenyzőt várunk a pályára! – hangzott az utasítás angolul így sietősre fogtuk a dolgot és lesiettünk a nézőtérre, ahol felvettük a korcsolyát és felvonultunk a jégen.

Így, hogy már csak 12 páros küzdött a világbajnoki címért, a nézőtéren lévők száma jelentősen lecsökkent, de a hangzavar így is megvolt. A kötelező megnyitó után az első öt versenyző a jégen maradt bemelegíteni, köztük mi is, a többiek pedig lementek a jégről és elfoglalták a helyüket. Tekintetem Lexát és Kareszt kereste, akik ma barackszínű ruhában feszítettek. Vajon mit fognak előadni?

-         Mamma mia. A második részből az a hajós jelenet – suttogta Erik és szorosabban magához vont.

-         Honnan tudod? Erik te hallgatództál? Tudod, hogy nem szabad – sziszegtem a nyaka köré fonva a kezem és úgy forogtunk körbe-körbe.

-         Az én szótáramban nincs az a kifejezés, hogy nem szabad – csillant meg a tekintete, én pedig, hogy a mosolyomat elrejtsem a nyakába temettem a fejem.

-         Ella ti vagytok az elsők – kiáltotta felénk Erika, én pedig a bambulásból feleszmélve Erika felé kaptam a fejem.

-         Hogy?

-         Ti vagytok az elsők, készüljetek!

Soha nem voltam még első. Volt, hogy az enyém volt a megnyitó és kisebb versenyeken, rendezvényeken már léptem fel, de egy ekkora horderejű eseményen még sose voltam első. Elsőnek és utolsónak lenni volt a legnehezebb, legyen az jégtánc, vagy egy felelés, mindig az elsőnek és az utolsónak volt a legnehezebb dolga.

-         Oké, nem lesz itt gond – mosolyogtam vidáman és a pálya egyik végébe siklottam, Erik pedig a másikba, majd a világítás lekapcsolódott, és amikor csettintettem egyet, a reflektorok felkapcsolódtak.