Álmaink szárnyán

11. 11 (péntek) 11:11

Az egész hetem olyan volt, mint egy felbolydult méhkas, de tényleg. Nem volt megállás, az óráimra szinte be sem jártam, amit volt, aki elnézett más pedig dühében csapkodott, hogy így le fogok maradni és megint romlik az átlagom. Igen ez a matektanár volt, így miattam át kellett szervezni a próbákat, hogy a matekórákról még véletlenül se hiányozzak a többi óráról viszont el voltam engedve. Erikkel annyira ki fáradtunk a rengeteg tánc próba miatt, hogy közösen úgy döntöttünk nem terheljük túl magunkat és egy hétig pihentetjük a jégtáncot, viszont ez nem azt jelentette, hogy nem töltöttük együtt az összes délután. Vagy nála voltunk, vagy nálunk, de mindig együtt voltunk, egy éjszakát sem töltöttünk külön és végre teljes nyugalom volt, eltekintve a szalagavató körüli őrületet. Az iskola már teljes pompába díszítve várta a szülőket illetve a hozzátartozókat. Rögtön az aulában egy táblára felerősítve az idei végzős osztály idézete. Na, ha valamit imádtam ebben az iskolában, akkor az ez volt. Minden évben a végzős osztály elkészítette a saját tábláját, ami egy hónapig díszítette az iskola auláját, majd a ballagás napján aláírták a táblát és a tábla végül felkerült a falra a többi közé. Rögtön az osztályunk mellett volt Gergőék táblája is, mert ő is ide járt és akárhányszor elhaladtam előtte, mindig elolvastam az idézetet, amiről tudtam, hogy Gergő választotta. „Bennünk nem a kukac motoszkált, hanem a tehetség.” Egyrészt azért volt ez az idézetük, mert ki más mondta, mint maga Puskás Ferenc? Másrészt pedig azért, mert az ő osztályuk volt az az osztály, akikben a tanárok nem hittek. Senki sem teljesített a legjobban, lógtak, de végül mind leérettségiztek és azóta mindannyian sokra vitték, mindenki megtalálta a saját útját. Az útjukat, amit az iskolában nem segítettek nekik senki sem felfedezni. Mert persze a tanárok felkarolták azokat, akikben láttak fantáziát, de egyikük sem kapargatta meg a felszínt és egyikük se nézett mélyebbre, hogy felfedezze a balhésabb diákok tehetségét. Ezzel az idézettel az osztály üzenni szeretett volna azoknak a tanároknak, akik nem hittek bennünk, akik úgy gondolták, hogy nem fogják semmire sem vinni az életben. Az idei végzős évfolyamnak az idézete pedig nem más volt, mint a Vámpírnaplók egyik idézete. „Koncentrálj arra, mire vagy képes, és ne attól félj, amire nem.” Ez volt az ő útravalójuk, az üzenetük a fiatalabbaknak és természetesen nem más választotta ezt az idézetet, mint Erik.

-         Na, mutasd már a magazint – követelte Kitti, amikor szünetet tartottunk az utolsó próbán.

Mindketten az abroncsunkban ültünk a földön, nem törődve azzal, hogy amúgy simán piszkos is lehet és magunkat legyeztük, mert dög meleg volt a teremben, ahová be kellett zsúfolódnunk. Nem is értettem, hogy miért nem próbálhattunk a tornateremben, ahol a színpad már rég fel volt állítva és csak arra várt, hogy holnap este birtokba vegyük. Komolyan nem értettem, hogy miért nem lett megengedve, hogy ott próbáljunk. Előkotortam a táskámból a tegnap délután megérkezett esküvői ruha magazint, ami tele volt a rólam és Dávidról készült fényképekkel. Ugyan Zsuzsi már a bolt Instagrammjára és honlapjára már feltöltötte a fényképeket, amikben engem is megjelölt, amit Erik is láthatott hisz tovább osztottam a storymban, azért nem szerettem volna, ha újság formájában is szembesül a dologgal. Bár azt mondta, hogy nem zavarja és gyönyörű vagyok ettől függetlenül nem szerettem volna az orra alá dörgölni a magazint.

-         Tessék – dobtam az ölébe, és mögötte megtámaszkodva a válla felett én is a magazint néztem.

-         Ezek a ruhák annyira gyönyörűek – sóhajtott fel álmodozva. – Piszok szerencsés vagy – lökte meg a lábával a lábamat.

-         Szívesen cserélek veled, de valóban. A ruhák gyönyörűek és igazából nagyon jól éreztem magam a fotózás alatt.

-         Látszik is az arcodon. De ezek a kedvenceim – lapozott vissza arra az oldalra, ahol Dáviddal táncoltunk.